QLL Kvantum Nyelvtanulás
E-mail cím:

Antispam: a megadott e-mail címet harmadik személynek nem adjuk ki. A hírlevélről bármikor le lehet iratkozni.

Dálnoki-Fésűs András

Merre tovább, nyelvtanítás?

A nyelvtanítás története a múlt század végéig tartó lassú, klasszikus szakaszból és egy azóta élô modern, sokirányzatú szakaszból áll.
A századfordulóig a célok kissé égies-légies megfogalmazása élt: a „szellemi erôk képzése”, a „kulturális értékek közvetítése”, a „művelôdési-országismereti cél” volt a középpontban, s mindaddig kissé lenézetten – ha létezett egyáltalán – élt, csupán nyomukban, a „haszonelvi cél”: hogy majd mire is használják az idegen nyelvet.

Fordulat a századfordulón

A századforduló nagy változása éppen e cél központba kerülése volt. Megjelent a direkt módszer és annak nagyon sok hangoskodó változata. A zseniális Gouin, majd az olvastató, aztán az audio-vizuális strukturo-globális, késôbb az audiolingvális és nyomában a kommunikatív-funkcionális módszerek a fôbb kötési pontok, melyek köré a napjainkban is élô mintegy negyven nyelvtanítási irányzat, divatcímke kikristályosodott. Megjelentek a hangos hírverések, a sokatígérôkre is ráígérôk, a nyelvtanító „nürnbergi tölcsér” nemegyszer feltaláltatott hangosan-heurékásan, diadalittas látnokisággal.
Azért lehet ez így, mert a módszertani kutatások méregdrágák, s ennek ellentéteként: maga a kutatói karrier nagyon soványka tekintélyű (e szakma máig sem elismert akadémiai tudományterület). A nyelvoktatási szakember védtelenül és erôtlenül áll a szomszédos tudományok bármelyikének indokolatlan rávetülései ellenében. Bizonyára ez a fô oka annak, hogy a nagylelkességű és többnyire tapasztalatlan hitterjesztôk, a sokszor gátlástalan parancsosztók, a piachódító-piacvédô kalmárok egyaránt hangos szereplôi e színpadnak.

… nagy a zsivaj, lárma …

Bizony. A nyelvoktatás tortáját sokan, egyre többen állják körül, egyre többen szeretnének osztozni rajta. Ezért nagy a zaj, a zsivaj, és akik csapják, sokszor jóhiszeműek bár, csakhogy egymást netán már nem is hallják … A módszertani szerzôk – megannyi Louis Armstrong – nem is reménykedhetnek másban, minthogy: meneküljenek elôre valami újabb és újabb újdonság minden áron való fellelése, átvétele, bizonyítása felé.
A nyelvtanítás forrásai: nemrég még a puszta könyv, szótár és nyelvtan volt. Ma már az idegen újságok, képregények, a rádió, a magnó – s bennük a divatos dalok, a hiteles kiejtésű beszéd –; a film, tévé, videó – s bennük egy idegen kultúrában való viselkedés hiteles képe tanít, nagyon is sokoldalúan. Ezek hatnak egyre erôsebben és tömegesebben, valamint velük együtt megjelent az utazások, a tanulmányutak, hosszabb kint-tartózkodások sokasága. A nyelvtanulás céljai közt ma már a modern turizmus, a vegyesvállalatok állásai, üzletkötések, az ígéretes, eddig sose volt, újfajta szakmák széles választéka áll, s bennük megannyi magas szintű nyelvi feladat.

Vizsgák – „belépôjegyek”

A minôsítôeszközök: maguk a vizsgák és intézményeik is felnôttek, léteznek, bár az örök kritika gyűrűjében. Hiszen minden módszer-irányzat, minden nyelviskola, bármely oktató intézet – mind, de mind – azt szeretné, hogy azt mérnék, amit ô tanít. A vizsgák nagyon hasznosan: kordában tartják ezeket a módszertani egyoldalúságokat és túlburjánzást. A vizsgák komplex profilja (mely ma az egyetlen elem a nyelvtanításban, mely tudományos hitellel súlyoz és objektíven mér) egyben egy nyelvi célt tűz ki, s annak pontos szintjeit adja meg. E vizsgák tekintélye nagy, hiszen egy államvizsgás papír képességi-képesítési okmány, állás-belépô is egyben.
A vizsga- stb. „profil” azonban örök veszélyt is hordoz, nevezetesen: a „profik” kinevelôdését. A sikeres vizsgázók alaptípusa: a rutinos tesztmegoldó profi, a jól idôzítô, a témavázra összpontosító felszínes-lendületes memoriter-felmondó, a gépies szabályalkalmazó fordító, a képek, vázlatok alapján gyors és éppen csak az elvárt szintű teljesítményre dresszírozott stb. nyelvtanuló. Nagyobb, többágú alkotó teljesítményre talán soha nem lesz alkalmas, fejlôdésének plafonja e papír. (Nem a vizsgák kritikája akar ez lenni, tudjuk: tudnánk egy szélesebb témapalettájú, sokhelyzetű, sokszínterű, sokszereplôs nyelvi szereplést is mérni, de az a mérés túl hosszú és túlontúl drága lenne.)
A másik probléma a vizsgai idôzítés és nyomában a vizsgai tudás ismert „lecsengése”: e tudás már másnapra is halványul, gyorsan megkopik, s szét is omlik majd. Beszorul a megszerzett állás, az ott végzett munka formai szintjeire és tartalmaira, általános távlata nincs, lesz belôle – mondjuk – egy szállodai hostesse, aki elmondja X nyelven is mondókáját.

Mi lehet a fô probléma?

Az bizonyára, hogy a nyelvtanítás forrásai, céljai, alapvetô paradigmái változtak bár, a nyelvtanulás terhe és a terhelés irányai, súlypontjai viszont nem vagy aligha. Hogy nem volt lényegi fejlôdés némely alapelv (pl. az anyanyelvre való támaszkodás) kérdésében és az oktatásvezetés, a szövegalkalmazás vonatkozásában.

Mire gondolok?

Arra például, hogy – mint láttuk is – rengeteg bár az élményi, idegen nyelvi forrás, mégis: ugyanazt a készséges, hajtós kis lovat üti ma is a nyelvtanítás, mint századok óta már. Nem veszi figyelembe az egészleges tanulásról, a jobb agyfélteke foglalkoztatásának elônyeirôl szóló modern felfedezéseket. Bizony, a tanulók balagyféltekei tevékenységét bombázzák ma is minden tárggyal, – köztük a nyelvtanulással is. Pedig a nyelvtanításnak a jobb agyfél nyújtotta lehetôségekre is kellene sokkal inkább építenie. Tenni ezt különösen a kezdô és kisközép szinten, ahol a beszédértés, az idegen nyelvhez való hallásbeli és beszédszervi idomulások csiszolódnak, alakulnak ki. (Hiszen a jobb agyfél lenne az, mely a hangulati-érzelmi anyagkezelést lehetôvé teszi, amely gyorsabb, jobb, tartósabb, szélesebb területű, valamint mélyebb bevilágítottságú anyagtárolást eredményez.)
Arra továbbá, hogy az alap- és középszintű nyelvtanulók tudásában a szókincs és szószerkezetek, valamint a mondatfűzés asszociációs ereje, teherbíróképessége bizony nagyon esetleges, nagyon kérdéses. Az anyanyelvet nemhogy szolgálatunkban tartanánk, hanem sokszor teljességgel kikapcsoljuk a nyelvtanításból, holott a legmodernebb nyelvoktató nézetek is csak alkalmazásának arányait ha érintik. Ezáltal valójában még a századelô direktizmusának a szintjén veszteglünk, mely bôsz buzgalmában igyekezett az anyanyelv használatát teljesen száműzni. Egy többoldalú asszociációs beágyazásnak pedig mindvégig jelen kell lennie a nyelvoktatásban. Lehet ez képi, tárgyi, mozgásos és belsô szemléltetés, bármely hatásos drill, tanulásvezetés. De az anyanyelvnek mint inzertnek, összevetési elemnek és rendszernek verhetetlenek a képességei. (Ebben is!)
S arra végül, hogy a nyelvtanulással való bármely foglalkozásfajta (egyéni tanulás, távoktatás, csoportos foglalkozás, tanóra stb.) semmiképpen sem nélkülözheti a sokoldalú, sokfunkciójú anyagkezelést. Egyik szakemberünk „A tanítás dramaturgiája = a tanítás dinamikája” címmel adott errôl elô. Ô maga a kérdés-felelet technikák, a szövegekkel végzett műveletsorok, valamint a tanulók tanórai szerepeinek sokféleségében látja a hatékony megoldást (ezek: a tolmácsok, átalakítók, megismétlôk, javítók, jegyzôk, felelôk stb.). Az általunk most készült tananyagokban – a szövegváltozatok mellé – a mintegy húsz éve kidolgozott interlokúciók alkalmazása is fontos szövegalkalmazási eljárás lett.

Új eljárások, új irányok

Azt hisszük, hogy az anyanyelvi inzert, a kérdés-felelet technikák sora, a funkcionális nyelvtantanítás, a szövegváltozatok és az interlokúciók alkalmazása talán nemmegalapozatlanul képviselnek egy-egy irányjelzôt, jelzést azon az úton, melyen a nyelvtanítás halad, és nézeteink szerint haladni is fog.
‘97. március

Tovább a következő cikkhez |Vissza a tartalomjegyzékhez

© 2017 Minden jog fenntartva! Relaxa Kft., Budapest