Pountney Michaelné
Gyôry Katalin
„Nagynéném helyett a bátyám ment a szekrény mögé”
avagy
a különféle nyelvtanulási módszerekrôl szerzett tapasztalataim
Apám
franciatanár volt, és sohasem akarta, hogy gyermekei az iskolában tanulják a nyelvet,
mondván, hogy azt ott lehetetlen elsajátítani. Ezért hol franciaajkú személyekkel
taníttatott bennünket különórán, hol önmaga adott nekünk szabadidejében hébe-hóba
franciaórákat, mindig a régi, „bevált” módszerek szerint.
Akkoriban az iskolákban
minden nyelven a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat kellett dicsôíteni, és
az angol nyelvleckék hôsnôje például egy bizonyos Mrs Takács volt, akinek sem
Angliához, sem bármiféle angol környezethez vagy kultúrához semmi köze nem volt,
de a magyar fiatalok életéhez sem sok.
Apám legalább Franciaország szépségeirôl
beszélt nekünk, és megkövetelte, hogy franciául írjuk meg neki nyári élményeinket
a Balaton-partról. Óráin viszont szinte kizárólag nyelvtani gyakorlatokkal nyúzott
bennünket, amelyeknek szárazságát humorral igyekezett fűszerezni.
– Mondjátok
franciául: „Nagynéném helyett bátyám ment a szekrény mögé” – adta fel a feladatot
a prepozíciók gyakorlására. Nôvéremmel csiklandós kacagások közepette, egymást
segítve, nagy nehezen végre kinyögtük a nyakatekert mondat francia megfelelôjét.
Apám
mosolygós szigorral folytatta:
– Jól jegyezzétek meg ezt a mondatot, mert
ezt az életben soha többet nem fogjátok hallani. Ezzel kifejezésre is juttatta
a klasszikus nyelvtanulási módszerekrôl alkotott véleményét. Jómagam késôbb az
egyetemen nyelvésznek, nyelvtanárnak készültem, és ösztöndíjasként, már az ófrancia
nyelvtörténet és Moličre ékes nyelve birtokában jutottam ki a hatvanas évek elején
Franciaországba. Ott aztán rögtön kiderült, hogy a francia nyelvtan fölényes és
alapos tudása nemcsak hogy nem volt elegendô ahhoz, hogy vendéglátóimmal, egy
kedves párizsi értelmiségi házaspárral a mindennapok dolgairól fesztelenül elcsevegjek,
hanem kifejezetten gátló körülménynek bizonyult. A született franciák egy számomra
új, szinte ismeretlen nyelven társalogtak, melyet meg kellett tanulnom, ha kommunikálni
óhajtottam velük.
A
sokévi tanulás eredményéhez, vagyis franciaságom nyelvtani tökéletességéhez görcsösen
ragaszkodtam, és közben spontán megnyilvánulásaimat meggátolták a nyelvtani formulák.
Az lázított fel legjobban, hogy azok az idegenek, akik kizárólag gyakorlatban,
az utcán sajátították el a nyelvet, bár hibásan, de folyékonyan és önfeledten
csevegtek, és tökéletesen megértették magukat.
Hosszú évekig tartott, míg
francia beszédem természetessé vált. Férjhez mentem, majd miután ledoktoráltam
francia irodalomból, családanya lettem, és tízévi pelenkázás után végre sikerült
könnyedén és fesztelenül társalognom.
Férjem angol nemzetiségű. Elhatároztuk,
hogy gyermekeinkkel mindketten kizárólag a saját anyanyelvünkön fogunk beszélni.
Ehhez következetesen tartottuk is magunkat.
Gyerekeink így pici koruktól
három nyelven beszéltek: apjukkal angolul, velem, az anyjukkal, magyarul, a külvilággal
pedig franciául. Ha olykor egy francia barátunk angolul szólt hozzájuk, gyanakodva
néztek rá, és franciául válaszoltak neki; rögtön észrevették a legenyhébb idegen
akcentust is. – Mindenki beszéljen a saját nyelvén! – gondolták. Óvakodtunk tôle,
nehogy bármiféle nyelvtant is beléjük verjünk, és a mi nyelvünkön írni és olvasni
is maguktól próbálkoztak.
Amikor
odaszóltam valamelyikhez: „Hívd apádat ebédelni!”, az tüstént sarkon fordult és
mondta férjemnek: „Daddy, lunch is ready!”, és ha a francia bejárónôm megkérdezte,
mit mondott neki, a hároméves pöttöm villámgyorsan közölte vele a mondat francia
megfelelôjét. Nem szó szerint fordította, hanem a megértett lényeget mondta el
saját szavaival a harmadik nyelven:
– „Qu’il peut venir manger.”
Én
fáradtam bele a háromnyelvűségbe, nem ôk. Tizenöt éve már, hogy nem beszélek otthon
magyarul. Legkisebb fiam már nem sokra emlékszik, de amikor nemrégen megpróbáltam
magyar szöveget olvastatni vele, a „csurgói” szót „csurgai”-nak olvasta, ösztönösen
alkalmazva a magyar nyelv ezen fonetikai sajátosságát, melyre pedig soha senki
nem tanította.
A nagyobbak szintén nyelvtantudás nélkül, ösztönösen beszélték
a magyart, az angol nyelvtan pedig késôbb, az iskolai angol órákon tudatosult
bennük.
Azóta is arról álmodozom, milyen jó lenne úgy megtanulni egy nyelvet,
ahogy gyerekeim tanultak hármat egyszerre. Könnyedén és jó kiejtéssel, fölösleges
nyelvtan nélkül, mint az anyanyelvünket.
Azt hittem, ez csak gyermekkorban
lehetséges, márpedig én már közelebb vagyok a sírhoz, mint a bölcsôhöz. A közelmúltban
elmentem három hétre Görögországba, és ottlétem utolsó napjaiban észrevettem,
hogy már kedvem van beszélni, holott nem tudom a görög nyelvtant. De annyi mindent
megértettem, különösen a folyton ismételt és szituációkhoz kötött kifejezéseket,
hogy az volt az érzésem, hogy már tudnék beszélni is. Sajnos, haza kellett jönnöm.
A napokban meghallgattam egy német nyelvű Relaxa-kazettát. Félórai hallgatás
után úgy éreztem, hogy ezzel a módszerrel hamarosan megtanulnék németül. Sôt,
mintha már tudnék is egy kicsit. Mintha már napok óta Németországban lennék, és
rám ragadnának az ismételt kifejezések, mint Görögországban. Nem is kellett elmennem
hazulról, s kedvem volna beszélni, mint Görögországban. De a kazettát nem kell
otthagynom, mint ahogy el kellett hagynom Görögországot. Lehet, hogy a Relaxával
még megtanulhatok németül?
‘95. november
Tovább
a következő cikkhez |Vissza a
tartalomjegyzékhez