Villámfényben – 5. szám.
Relaxa Kft. kiadványa – 1999. szeptember
Makara György
A nyelvtanulás gyermekágyi láza
– Ellenszere lenne, mégis
szedi áldozatait! –
A
Semmelweis-szindróma
Lustaság vagy
elszánás, illetve nyelvérzék hiánya lenne a nyelvtanulás oly gyakori
eredménytelenségeinek oka? Az LEHETETLEN. Akkor valóban nyelvtanulási
szokásaink, nyelvtanítási módszereink lennének a rosszak? Az meg ELKÉPZELHETETLEN.
Elképzelhetetlen? Annyira, amennyire elképzelhetetlen volt Semmelweis Ignác
korában a gyermekágyi láz és az orvosi kézfertőtlenítés hiánya közötti
összefüggés. A tények, bizonyítékok akkoriban hatástalanok voltak – a
nyugalmát, presztízsét féltő szakmával szemben.
ÉS MOST? A „nyelvtanítás gyermekágyi láza” esetén?
Százötven évvel ezelőtt a szülő nők halálozási arányaiban
feltűnő különbség volt a bécsi 1. és 2. sz. szülészeti klinikák között.
Magyarázták ezt sok mindennel, ám a 29 esztendős Semmelweis Ignác felfigyelt a
lényegi különbségre. Csak az egyik klinikán vizsgálták a szülő nőket –
felületes kézmosás után – a boncteremből érkező medikusok, a másikon nem.
Meglátta, hogy „maga a segítő kéz hordoz
halálos mérget…”, és rátalált ellenszerére, a fertőtlenítő kézmosásra.
„Nem nagy ügy. Kipróbáljuk. Ha beválik, bevezetjük, és az
anyák meg vannak mentve!” – ez lehetett volna az ésszerű reakció. De a próbák
elmaradtak. Lett viszont indulatos vita, személyeskedés, elutasítás – majd
kiközösítés és agyonhallgatás. Semmelweis gyilkosnak
nevezte azt, aki a felszólítása ellenére nem alkalmazta, ki sem próbálta a
klórvizes kézmosást, minthogy „nem hitt benne”. Ám harcossága visszafelé sült
el, eltávolították a bécsi munkahelyéről. A pesti Rókus kórház szülészetére
került, ahol eljárásaival a halálozási arányt tizedére, 1,8 százalékra
csökkentette. E világraszóló eredménye ellenére Semmelweis Ignácnak
nem sikerült tettekre bírnia sem
orvostársait, sem a világot. Igazát nem ellenőrizték, állításainak,
statisztikáinak nem adtak hitelt, nem
hittek a tényeknek. Az aszeptikus orvoslás így több évtizedes késedelemmel,
bizony, Semmelweis javaslatától függetlenül terjedt el.
Az utókor értetlenül kérdi: „ …hogyan lehetett a kortársak előtt ekkora tudományos felismerés szinte
felfoghatatlanul elfogadhatatlan? … A másik megfejthetetlen kulcskérdés, hogy
halála után miért hallgattak róla kortársai?” (Dr. Szállási Árpád
orvostörténész, Orvosi Hetilap 38/90).
Magam minél többet töprenkedem, annál kevésbé csodálkozom.
Sőt, szociálpszichológiai olvasmányaim alapján
a világ legtermészetesebb dolgának tűnnek e kortársi reakciók, mert
emberi természetünkből, pszichénk önvédelmi működéséből fakadnak. Látjuk a
tudományos világban is érvényesül az elfogultság. Tipikusnak, elgondolkodtató
tünetegyüttesnek tekintem az elfogadtatás eredménytelenségét. Nevezzük el ezt
Semmelweis-szindrómának!
Tanulságait és
ellenszerét keresem, és közben történelmietlen kérdéseken spekulálok. Mi
történt volna, ha Semmelweis tapintatosan, józanul érvel? Mi, ha őhelyette egy
tekintélyes orvosprofesszor bukkant volna rá a megoldásra? És mi történt volna
Semmelweis doktor igazával, ha harcai közben – mondjuk – a fertőtlenítő
kézmosáshoz klórmeszes csomagokat is árusít kisvállalkozásban? Mit tehetett
volna s mit nem tett meg az akkori „közszolgálati sajtó” az anyákért? És az
egészségügyi közigazgatás?
Merthogy ne feledjük: míg a szakemberek egymással
hadakoztak, az anyák tovább haltak! Fontos persze, hogy nem minden szülő nő
halt meg.
Ha mind meghalt volna amúgy, imígyen meg senki, akkor
vitathatatlan lett volna Semmelweis igaza. De a 18%-os halálozás a visszájáról
82% életben maradót jelent (miként egy 75%-os alkalmatlanság 25%-nyi
megfelelést takar). Fókuszálás kérdése, ki mit lát, s mit élesen, mit
homályosan.
Éleslátást, feltétlen tárgyszerűséget várna el idealizmusunk
a tudomány képviselőitől. Csakhogy ítélkezésünkben – iránytűként –
érzelmeinkre, megérzéseinkre hagyatkozunk, és ez alól a tudós sem kivétel.
Semmelweis orvostársainak viselkedését jól érthető dolgok –
a „mundér” becsületének és önbecsülésüknek védelme – befolyásolták. Meg a
jóhírhez, a megbecsültséghez, a látszathoz kapcsolódó érzelmeik, érdekeik.
Elfogultság és konformizmus. Ez utóbbi parancsa: belesimulni a csoportba! Úgy
tenni, ahogy környezete és hangadói tesznek! Ezekre az érzelmekre, a lelki önvédelem
megnyilatkozásaira családi tragédiák és keresztfák emlékeztetnek…
Nézzük most újra a
nyelvtanulást!
Véleményem szerint nyelvtanulók tömeges kudarcáért jórészt
maga a helytelen nyelvtanítás, a jó szándékú segítő kéz a felelős. A
nyelvtanulás „gyermekágyi lázát” a nyelvórákon két kórokozó is terjeszti.
A két kórokozó
közül az egyik: a „tanfolyami nyelv”
– a maga gyakran fülsértő, hibás kiejtésű beszédmintáival.
A másik: a tudatosított nyelvtani szabályok szerinti
mondatszerkesztések.
Vegyük sorra őket!
Nyelvoktatásunk akaratlanul, többnyire nyelvidegen-lüktetésű,
hibás akcentusú beszédet terjeszt. (Még az anyanyelvi kiejtésű tanár
nyelvóráin is, hisz az idő nagy részében a csoporttársak beszélnek.) E kórokozó
befészkelődik az agyműködésünk rejtett mélyeibe, és aztán
a beszédészlelés és beszédértés működését zavarja – sokaknál egy
életre szólóan.
Bármily meglepő, de mások beszédének puszta észlelése is
szövegelőállítás, szövegrekonstrukció. Egybefolyó zaj- és beszédáradatból kell
a beszédet kiszűrni, és szemvillanásnyi idő alatt az egymástól elválasztandó
egységeket egy zsonglőr ügyességével kiragadni, emlékezetünkben lemásolni, majd
az összetartozó részeket tudásunkkal egybevetve és alakítgatva értelmezni.
Ahogy képzeletünk segítségével egy felhő vagy egy tintapaca alakjába belelátunk
értelmes dolgokat, jeleneteket, úgy egészítjük, töltjük ki az érzékelt
hangeffektus-torzót aktív fantáziamunkánkkal, hogy ismert, értelmesen odaillő
megoldást kapjunk. Úgy is mondhatnánk: agyunk saját „beszédhiba-javító” programmal
rendelkezik, mely érzékleteinkből korrigált hangzásképeket rak össze.
Fantáziánk és intellektusunk összetett feladata aztán a helyzetbe illő megoldás
kiválasztása. Mindez automatikus, nem tudatosodik bennünk.
Lássuk, mivel jár, ha beszédjavító programunk számára eleve hibás alakzatok rögzülnek „belső
beszédünkben” a nyelvtanítás hibás mintái alapján.
Torz lesz belső beszédünk ritmusa, hangsúlyozása és intonációja.
Még a helyesen beszélőktől is a bennünk
rögzült alakzatokhoz hasonlókra várunk – mindhiába. Kénytelenek vagyunk
mások beszédét magunkban „saját angolunkra”, „saját németünkre”, azaz
nyelvidegenre átjavítani – egy életen át. Még ha sikerül is, sok időt emészt
fel, és fáraszt ez a kerülő.

A "Páros munka" a nyelvórákon?
Térjünk át a másik kórokozóra!
Nyelvtanításunk egyfajta látszateredményt, az azonnali beszédprodukciót állítja a
középpontba – a kezdetektől fogva. Ismerjük el, maga a tanuló is ezt sürgeti.
Szavakat tanul, és szabályok szerinti
mondatszerkesztést gyakorol, pedig kifejletlen még az idegen beszéd
észlelése és értése, nemhogy bármiféle „nyelvérzék” segíthetné a fogalmazást.
A nyelv tanítása és természetes
elsajátítása között ez itt az ugrópont.
A döntő különbség
A nyelvet ugyanis anélkül használjuk, hogy tudnánk, hogyan tesszük.
Ezzel teljesen ellentétes, ha a tanult
nyelven tudatosan szerkesztjük mondatainkat. Rossz beidegzés, mely
később a nyelv rendeltetésszerű használatát
zavarja. Figyelmünket mondanivalónk és a nyelvhelyesség között – a
hibázástól szorongva – meg kell osztanunk. Sajnos, ez még azokat is sokáig
sújtja, akik képesek az ily módon tanult nyelvet használni.
Kedves Olvasó!
Miközben a most következő részt olvassa, kérem, figyelje érzéseit is!
Radikális változtatás kell a nyelvtanításban –
annak érdekében, hogy ne árthasson. A
nyelvtanulónak ne legyen alkalma hibás
kiejtést megszokni és begyakorolni, hibás akcentusú beszédet eltanulni
csoporttársaitól, illetve tanárától, és neki is legyen tilos hibás akcentussal
beszélnie. Továbbá a nyelvtanítás kezdeti szakaszaiban – a nyelvérzék csíráinak
kialakulása előtt – legyen tilos a tanulóval saját szöveget szerkesztetni.
Azért legyen tilos mindez, mert ezek
okozzák a „nyelvtanulás gyermekágyi lázát”.
Durva és sarkos a megfogalmazás? Nem lehet, hogy csak az
évtizedes megszokás kelt ellenézéseket – mint Semmelweis kortársaiban?
Az ellenérzés létező és érthető is. Maguk az áldozatok, a
nyelvtanulók sem mentesek az elfogultságoktól és az önigazolás vágyától.
Büszkék nyelvtanulási eredményeikre, megszerzett nyelvvizsga-bizonyítványaikra.
Együtt éreznek tanáraikkal, elkötelezettek korábbi választásaik iránt. Védik
tanulási szokásaikat – még ha nem is jutottak messzire velük. A nyelvtanárok
pedig maguk is egykori nyelvtanulók. Őket is hasonlóan tanították, s büszkék
rá, hogy eredményesen. Jószándékkal, hagyományaik szerint cselekednek. Maguk is
látják munkájuk problematikus részeit, ám egzisztenciálisan kötődnek a jelen
állapothoz. Fontos nekik, hogy múltjukat s szakmájukat ne érje elmarasztalás.
Érzékenységük, gyanakvásuk érthető – de nem elfogadható. A
közös Európában létkérdés a többnyelvűség. Nyelvet tanulni pedig – 5 év
gyakorlati tapasztalattal a hátunk mögött – állítom: természetes módszerekkel
sokkal, de sokkal könnyebb.
Vegyük észre: normális feltételek mellett a nyelv természetes
elsajátítása tapasztalatszerzési és
azon belül döntően mennyiségi kérdés.
Micsoda nyelvtudásbeli különbséget eredményez idegen nyelvi környezetben
töltött három nap, három hónap vagy három év! Azaz a megismert, megértett
mondatok mennyisége számít. Az
idegen mondatok ne csak százaival, de ezreivel, tízezreivel találkozzék a
nyelvtanuló a tanulás korai szakaszában! Az újratalálkozások száma pedig érje
el akár a százezres nagyságrendet – hogy közben a nyelvtani szabályok ösztönös
ismerete: valami nyelvérzék-féle kialakuljon.
Ezeket az elveket valósítottuk meg Villám-kazettáinkon. A
velük szerzett tapasztalatok mutatják, hogy az első néhány ezer megértett,
mintaértékű mondatból a legtöbb nyelvtanulónak sikerül a természetes beszéd
iramát megszokni, hangsúlyeloszlási és intonációs jellegzetességeit érzékelni.
A kezdetben még egybefolyó beszéd megmutatja belső tagolódását, sikerül a
szavakat és kifejezéseket elkülöníteni és felismerni. A nyelvtanulók idő előtt
nem fogalmaznak, ehelyett magát az idegen beszédet gyakorolják be a nyelvleckék
mondatainak kimondásával, kiejtési mintáinak követésével. Mértéktartó nyelvtani
tisztázások mellett ezután jöhet – sőt már enélkül is jön – a szabad beszéd.
Erre az alapra építhet aztán a nyelvtanári munka. Ennek az alapnak teherbíró-képességét
bizonyították ország-világ előtt a nyelvtanulási rekordok – miként Semmelweis
javaslatáét egykor a Rókus-kórházi eredmények.
A természetes nyelvtanulás öt éve bizonyítja sikerét.
Többnyire maguk az érintettek, a nyelvtanulók választották maguknak. És ott
vannak a nyelvtanárok pionírjai is, akik évek óta alkalmazzák, sikerrel.
Nyelvtanáraink többsége viszont a látványos eredmények ellenére még csak nem is
ismeri; és akadnak, akik fejüket csóválják vagy legyintgetnek csak, és eleve
nem is akarják megismerni. Fogadtatásának történetében kísértetiesen
visszaköszön a múlt, a Semmelweis-szindróma.
Sorsszerű-e, hogy így legyen? Az érzelmek elsöprik az
érveket, a bizonyítékokat. Az agyonhallgatás helyett hivatalos kísérletek és
hatásvizsgálatok kellenének. Hogy ne ismétlődjék meg újra és újra a semmelweisi
múlt!