Makara György

A nyelvtanulás gyermekágyi láza

– Ellenszere lenne, mégis szedi áldozatait! –

A Semmelweis-szindróma

Lustaság vagy elszánás, illetve nyelvérzék hiánya lenne a nyelvtanulás oly gyakori eredménytelenségeinek oka? Az LEHETETLEN. Akkor valóban nyelvtanulási szokásaink, nyelvtanítási módszereink lennének a rosszak? Az meg ELKÉPZELHETETLEN.
Elképzelhetetlen? Annyira, amennyire elképzelhetetlen volt Semmelweis Ignác korában a gyermekágyi láz és az orvosi kézfertőtlenítés hiánya közötti összefüggés. A tények, bizonyítékok akkoriban hatástalanok voltak – a nyugalmát, presztízsét féltő szakmával szemben.
ÉS MOST? A „nyelvtanítás gyermekágyi láza” esetén?

Százötven évvel ezelőtt a szülő nők halálozási arányaiban feltűnő különbség volt a bécsi 1. és 2. sz. szülészeti klinikák között. Magyarázták ezt sok mindennel, ám a 29 esztendős Semmelweis Ignác felfigyelt a lényegi különbségre. Csak az egyik klinikán vizsgálták a szülő nőket – felületes kézmosás után – a boncteremből érkező medikusok, a másikon nem. Meglátta, hogy „maga a segítő kéz hordoz halálos mérget…”, és rátalált ellenszerére, a fertőtlenítő kézmosásra.

„Nem nagy ügy. Kipróbáljuk. Ha beválik, bevezetjük, és az anyák meg vannak mentve!” – ez lehetett volna az ésszerű reakció. De a próbák elmaradtak. Lett viszont indulatos vita, személyeskedés, elutasítás – majd kiközösítés és agyonhallgatás. Semmelweis gyilkosnak nevezte azt, aki a felszólítása ellenére nem alkalmazta, ki sem próbálta a klórvizes kézmosást, minthogy „nem hitt benne”. Ám harcossága visszafelé sült el, eltávolították a bécsi munkahelyéről. A pesti Rókus kórház szülészetére került, ahol eljárásaival a halálozási arányt tizedére, 1,8 százalékra csökkentette. E világraszóló eredménye ellenére Semmelweis Ignácnak nem sikerült tettekre bírnia sem orvostársait, sem a világot. Igazát nem ellenőrizték, állításainak, statisztikáinak nem adtak hitelt, nem hittek a tényeknek. Az aszeptikus orvoslás így több évtizedes késedelemmel, bizony, Semmelweis javaslatától függetlenül terjedt el.

Az utókor értetlenül kérdi: „ …hogyan lehetett a kortársak előtt ekkora tudományos felismerés szinte felfoghatatlanul elfogadhatatlan? … A másik megfejthetetlen kulcskérdés, hogy halála után miért hallgattak róla kortársai?” (Dr. Szállási Árpád orvostörténész, Orvosi Hetilap 38/90).

Magam minél többet töprenkedem, annál kevésbé csodálkozom. Sőt, szociálpszichológiai olvasmányaim alapján a világ legtermészetesebb dolgának tűnnek e kortársi reakciók, mert emberi természetünkből, pszichénk önvédelmi működéséből fakadnak. Látjuk a tudományos világban is érvényesül az elfogultság. Tipikusnak, elgondolkodtató tünetegyüttesnek tekintem az elfogadtatás eredménytelenségét. Nevezzük el ezt Semmelweis-szindrómának!

Tanulságait és ellenszerét keresem, és közben történelmietlen kérdéseken spekulálok. Mi történt volna, ha Semmelweis tapintatosan, józanul érvel? Mi, ha őhelyette egy tekintélyes orvosprofesszor bukkant volna rá a megoldásra? És mi történt volna Semmelweis doktor igazával, ha harcai közben – mondjuk – a fertőtlenítő kézmosáshoz klórmeszes csomagokat is árusít kisvállalkozásban? Mit tehetett volna s mit nem tett meg az akkori „közszolgálati sajtó” az anyákért? És az egészségügyi közigazgatás?

Merthogy ne feledjük: míg a szakemberek egymással hadakoztak, az anyák tovább haltak! Fontos persze, hogy nem minden szülő nő halt meg.

Ha mind meghalt volna amúgy, imígyen meg senki, akkor vitathatatlan lett volna Semmelweis igaza. De a 18%-os halálozás a visszájáról 82% életben maradót jelent (miként egy 75%-os alkalmatlanság 25%-nyi megfelelést takar). Fókuszálás kérdése, ki mit lát, s mit élesen, mit homályosan.

Éleslátást, feltétlen tárgyszerűséget várna el idealizmusunk a tudomány képviselőitől. Csakhogy ítélkezésünkben – iránytűként – érzelmeinkre, megérzéseinkre hagyatkozunk, és ez alól a tudós sem kivétel.

Semmelweis orvostársainak viselkedését jól érthető dolgok – a „mundér” becsületének és önbecsülésüknek védelme – befolyásolták. Meg a jóhírhez, a megbecsültséghez, a látszathoz kapcsolódó érzelmeik, érdekeik. Elfogultság és konformizmus. Ez utóbbi parancsa: belesimulni a csoportba! Úgy tenni, ahogy környezete és hangadói tesznek! Ezekre az érzelmekre, a lelki önvédelem megnyilatkozásaira családi tragédiák és keresztfák emlékeztetnek…

Nézzük most újra a nyelvtanulást!

Véleményem szerint nyelvtanulók tömeges kudarcáért jórészt maga a helytelen nyelvtanítás, a jó szándékú segítő kéz a felelős. A nyelvtanulás „gyermekágyi lázát” a nyelvórákon két kórokozó is terjeszti.

A két kórokozó közül az egyik: a „tanfolyami nyelv” – a maga gyakran fülsértő, hibás kiejtésű beszédmintáival. A másik: a tudatosított nyelvtani szabályok szerinti mondatszerkesztések.

Vegyük sorra őket!
Nyelvoktatásunk akaratlanul, többnyire nyelvidegen-lüktetésű, hibás akcentusú beszédet terjeszt. (Még az anyanyelvi kiejtésű tanár nyelvóráin is, hisz az idő nagy részében a csoporttársak beszélnek.) E kórokozó befészkelődik az agyműködésünk rejtett mélyeibe, és aztán a beszédészlelés és beszédértés működését zavarja – sokaknál egy életre szólóan.

Bármily meglepő, de mások beszédének puszta észlelése is szövegelőállítás, szövegrekonstrukció. Egybefolyó zaj- és beszédáradatból kell a beszédet kiszűrni, és szemvillanásnyi idő alatt az egymástól elválasztandó egységeket egy zsonglőr ügyességével kiragadni, emlékezetünkben lemásolni, majd az összetartozó részeket tudásunkkal egybevetve és alakítgatva értelmezni. Ahogy képzeletünk segítségével egy felhő vagy egy tintapaca alakjába belelátunk értelmes dolgokat, jeleneteket, úgy egészítjük, töltjük ki az érzékelt hangeffektus-torzót aktív fantáziamunkánkkal, hogy ismert, értelmesen odaillő megoldást kapjunk. Úgy is mondhatnánk: agyunk saját „beszédhiba-javító” programmal rendelkezik, mely érzékleteinkből korrigált hangzásképeket rak össze. Fantáziánk és intellektusunk összetett feladata aztán a helyzetbe illő megoldás kiválasztása. Mindez automatikus, nem tudatosodik bennünk.

Lássuk, mivel jár, ha beszédjavító programunk számára eleve hibás alakzatok rögzülnek „belső beszédünkben” a nyelvtanítás hibás mintái alapján. Torz lesz belső beszédünk ritmusa, hangsúlyozása és intonációja. Még a helyesen beszélőktől is a bennünk rögzült alakzatokhoz hasonlókra várunk – mindhiába. Kénytelenek vagyunk mások beszédét magunkban „saját angolunkra”, „saját németünkre”, azaz nyelvidegenre átjavítani – egy életen át. Még ha sikerül is, sok időt emészt fel, és fáraszt ez a kerülő.

A "Páros munka" a nyelvórákon?

Térjünk át a másik kórokozóra!

Nyelvtanításunk egyfajta látszateredményt, az azonnali beszédprodukciót állítja a középpontba – a kezdetektől fogva. Ismerjük el, maga a tanuló is ezt sürgeti. Szavakat tanul, és szabályok szerinti mondatszerkesztést gyakorol, pedig kifejletlen még az idegen beszéd észlelése és értése, nemhogy bármiféle „nyelvérzék” segíthetné a fogalmazást.

A nyelv tanítása és természetes elsajátítása között ez itt az ugrópont.

A döntő különbség
A nyelvet ugyanis anélkül használjuk, hogy tudnánk, hogyan tesszük. Ezzel teljesen ellentétes, ha a tanult nyelven tudatosan szerkesztjük mondatainkat. Rossz beidegzés, mely később a nyelv rendeltetésszerű használatát zavarja. Figyelmünket mondanivalónk és a nyelvhelyesség között – a hibázástól szorongva – meg kell osztanunk. Sajnos, ez még azokat is sokáig sújtja, akik képesek az ily módon tanult nyelvet használni.

Kedves Olvasó! Miközben a most következő részt olvassa, kérem, figyelje érzéseit is!

Radikális változtatás kell a nyelvtanításban – annak érdekében, hogy ne árthasson. A nyelvtanulónak ne legyen alkalma hibás kiejtést megszokni és begyakorolni, hibás akcentusú beszédet eltanulni csoporttársaitól, illetve tanárától, és neki is legyen tilos hibás akcentussal beszélnie. Továbbá a nyelvtanítás kezdeti szakaszaiban – a nyelvérzék csíráinak kialakulása előtt – legyen tilos a tanulóval saját szöveget szerkesztetni. Azért legyen tilos mindez, mert ezek okozzák a „nyelvtanulás gyermekágyi lázát”.

Durva és sarkos a megfogalmazás? Nem lehet, hogy csak az évtizedes megszokás kelt ellenézéseket – mint Semmelweis kortársaiban?

Az ellenérzés létező és érthető is. Maguk az áldozatok, a nyelvtanulók sem mentesek az elfogultságoktól és az önigazolás vágyától. Büszkék nyelvtanulási eredményeikre, megszerzett nyelvvizsga-bizonyítványaikra. Együtt éreznek tanáraikkal, elkötelezettek korábbi választásaik iránt. Védik tanulási szokásaikat – még ha nem is jutottak messzire velük. A nyelvtanárok pedig maguk is egykori nyelvtanulók. Őket is hasonlóan tanították, s büszkék rá, hogy eredményesen. Jószándékkal, hagyományaik szerint cselekednek. Maguk is látják munkájuk problematikus részeit, ám egzisztenciálisan kötődnek a jelen állapothoz. Fontos nekik, hogy múltjukat s szakmájukat ne érje elmarasztalás.

Érzékenységük, gyanakvásuk érthető – de nem elfogadható. A közös Európában létkérdés a többnyelvűség. Nyelvet tanulni pedig – 5 év gyakorlati tapasztalattal a hátunk mögött – állítom: természetes módszerekkel sokkal, de sokkal könnyebb.

Vegyük észre: normális feltételek mellett a nyelv természetes elsajátítása tapasztalatszerzési és azon belül döntően mennyiségi kérdés. Micsoda nyelvtudásbeli különbséget eredményez idegen nyelvi környezetben töltött három nap, három hónap vagy három év! Azaz a megismert, megértett mondatok mennyisége számít. Az idegen mondatok ne csak százaival, de ezreivel, tízezreivel találkozzék a nyelvtanuló a tanulás korai szakaszában! Az újratalálkozások száma pedig érje el akár a százezres nagyságrendet – hogy közben a nyelvtani szabályok ösztönös ismerete: valami nyelvérzék-féle kialakuljon.

Ezeket az elveket valósítottuk meg Villám-kazettáinkon. A velük szerzett tapasztalatok mutatják, hogy az első néhány ezer megértett, mintaértékű mondatból a legtöbb nyelvtanulónak sikerül a természetes beszéd iramát megszokni, hangsúlyeloszlási és intonációs jellegzetességeit érzékelni. A kezdetben még egybefolyó beszéd megmutatja belső tagolódását, sikerül a szavakat és kifejezéseket elkülöníteni és felismerni. A nyelvtanulók idő előtt nem fogalmaznak, ehelyett magát az idegen beszédet gyakorolják be a nyelvleckék mondatainak kimondásával, kiejtési mintáinak követésével. Mértéktartó nyelvtani tisztázások mellett ezután jöhet – sőt már enélkül is jön – a szabad beszéd. Erre az alapra építhet aztán a nyelvtanári munka. Ennek az alapnak teherbíró-képességét bizonyították ország-világ előtt a nyelvtanulási rekordok – miként Semmelweis javaslatáét egykor a Rókus-kórházi eredmények.

A természetes nyelvtanulás öt éve bizonyítja sikerét. Többnyire maguk az érintettek, a nyelvtanulók választották maguknak. És ott vannak a nyelvtanárok pionírjai is, akik évek óta alkalmazzák, sikerrel. Nyelvtanáraink többsége viszont a látványos eredmények ellenére még csak nem is ismeri; és akadnak, akik fejüket csóválják vagy legyintgetnek csak, és eleve nem is akarják megismerni. Fogadtatásának történetében kísértetiesen visszaköszön a múlt, a Semmelweis-szindróma.

Sorsszerű-e, hogy így legyen? Az érzelmek elsöprik az érveket, a bizonyítékokat. Az agyonhallgatás helyett hivatalos kísérletek és hatásvizsgálatok kellenének. Hogy ne ismétlődjék meg újra és újra a semmelweisi múlt!