Csányi Vilmos
Állati
kommunikáció – emberi nyelv
Konrád Lorenz nagyon élvezetesen ír az állatok
„beszélgetésérôl” a Salamon király gyűrűje című könyvében, de, ha figyelmesen
olvassuk könyvét, kiderül, hogy ez a beszélgetés csak elemeiben hasonlít a mi
megszokott társalgásainkhoz.
Az állatok között is elôfordul, hogy találkozáskor
üdvözlik egymást; legközelebbi rokonaink, a csimpánzok találkozáskor kezet ráznak,
és cuppogós puszikat váltanak, az ismerôs hímek emellett egymás herezacskóit is
megemelgetik, ez is az üdvözlés része, mert fontos információt közvetít az ismerôs
erônlétérôl. Ugyancsak gyakori a szándék és a belsô állapot jelzése. „Dühös vagyok”,
„éhes vagyok”, „menj innen”, „gyere ide, szeress egy kicsit” pl. a lehetséges
üzenet.
Elôfordul, hogy a kommunikáció a külsó világról szól, az állatok jelezhetnek
külsô veszélyt, hasznosítható táplálékforrást. De mindennel együtt a lehetséges
üzenetek száma nagyon kevés, még a legfejlettebb majmok sem képesek 20-25 üzenetnél
többet váltani.
És
ami talán a legfontosabb, az üzeneteket nem tanulják, a jelzések veleszületett
tulajdonságok alapján jelennek meg, vagyis az állati kommunikáció világa genetikai
alapokon nyugszik, és teljesen zárt. A jelzések az állati élet fontos szabályozó
tényezôi, segítségükkel az állatok képesek viselkedésük összehangolására, a fölösleges
erôkifejtések elkerülésére, de az állati kommunikáció alkalmatlan gondolatok közlésére,
leírásokra, elbeszélésekre, tervek készítésére, a múlt, a jövô megidézésére, ami
viszont az emberi nyelvek legfontosabb funkciója.
Az emberi evolúció
során – többmilliós évvel ezelôtt – volt egy periódus, amikor az ember elôdei
kicsi, egymástól jórészt elszigetelt csoportokban éltek. Egy ilyen csoport működése
akkor igazán hatékony, ha nem kizárólag viselkedés-genetikai eszközökkel oldja
meg akcióit, hanem felhasználja tagjai tanulóképességét, tapasztalatát is, ha
képes valamilyen módon összehangolni a csoport-tagok tevékenységét. Az állati
csoportok az ilyen feladatokat jobbára csak velükszületett eszközökkel képesek
úgy-ahogy megoldani. Az emberréválás során az emberi faj számos olyan biológiai
tulajdonságot fejlesztett ki, még a nyelv megjelenése elôtt, amelyek a csoporttevékenység
egyre hatékonyabbá tételét szolgálták. Az ember egyedül az arc mimikájával képes
250-300 különbözô üzenetet átadni fajtársainak, az empátia segítségével képesek
vagyunk társaink lelki állapotába beleélni magunkat, mozgással, imitációval leírhatunk
tárgyakat, akciókat, elmesélhetünk elképzelt vagy megtörtént eseményeket. Könnyen
kialakítható a közös tevékenység, ha a vadászat elôtt valaki utánozza azokat az
állatokat, amelyeket elejteni szeretne, így a különbözô vadászok meg is vitathatják,
milyen zsákmányra induljanak. Ilyesmire az állatok nem képesek, fajunkat viszont
az effajta nyelvelôtti kommunikációs eszközök már gondolatok közlésére, sôt absztrakcióra
is képessé tették, és az embercsoportok hihetetlenül eredményesek lettek.
A
további evolúció során aztán a gondolatközlés legújabb formája, legcsodálatosabb
eszköze, a beszélt nyelv is megjelent. Valószínűleg nem olyan régen, talán csak
a Homo sapiens kialakulásával, néhány százezer éve.
A beszélt nyelv lehetôvé
tette, hogy a cselekvés és a gondolat teljesen különváljon.
Amikor egy
állat valamilyen jelzést ad, akkor valamit csinál is … éspedig éppen azt a dolgot,
amelyrôl a jelzést küldi, mert az állati jelzés állapotot jelez. Az emberi szó
elválhat a tettôl. Megbeszélhetjük, elképzelhetjük, hogy mit kellene csinálni,
kiválaszthatjuk a legjobb változatot, elôre felkészülhetünk akcióink esetleges
következményeire. Tervet készíthetünk, szerepeket alakíthatunk, feladatokat oszthatunk
ki. A nyelv segítségével képesek vagyunk valamilyen dolgot, jelenséget, embert,
akciót egészen pontosan leírni annak, aki még nem látta; ezáltal olyan ismereteket
használunk, amelyek mások tapasztalatain alapulnak. A nyelv segítségével végiggondolhatjuk,
nemzedékek tapasztalata alapján kicsiszolhatjuk, hogy a mindennapi életben egyes
tevékenységeket hogyan kell elvégezni, hogy az számunkra a legtöbb haszonnal járjon.
A beszélô ember csoportjai nyelvi kultúrát alakítottak ki, amely generációk
ezrein keresztül szolgált védôburokként. A kultúra apró buborékaiban nôtt fel
az ember, minden gondolatát, képességét, lehetôségét ez a buborék szolgáltatta.
A nyelvi kultúra választ adott a végsô nagy kérdésekre is, a legendák, mítoszok
megmondták, honnan jövünk, hova tartunk, támpontot adtak arra nézve, hogyan éljünk.
A nyelv segítségével megfogalmazhatók a minket körülvevô világ törvényei, működési
mechanizmusai; aki nyelvet beszél, az sokat tud a világról, és a nyelv segítségével
alakíthat a világon. A mágiától a tudományig terjedô fejlôdés így finomította
azokat a nyelvi eszközöket, amelyekkel környezetünket megértjük és befolyásoljuk.
Amikor a csoporttársadalmak sokféle kis kultúrája elszaporodott, és nagy
társadalmakba nôtt össze, új feladatok jelentek meg. Már nemcsak a saját nyelvünk,
a saját kultúránk védôburka állt rendelkezésünkre, hanem megnyílt a lehetôsége,
hogy mások – idegenek, eltérô gondolkodású kultúrák – eszközeit is felhasználjuk.
Amikor
egy nyelvet elsajátítunk, belépünk egy másik kultúrába.
A második, harmadik
nyelv elsajátítása nemcsak azt jelenti, hogy megtanulunk valamiféle könnyen alkalmazható
szabályrendszert, és ezen keresztül majd kényelmesen fejezzük ki az anyanyelvünkön
megfogalmazott gondolatainkat idegenek számára, hanem azt, hogy elsajátítunk egy
másféle gondolkodásmódot, egy másféle kultúrát, hozzáférünk más környezetben élô
emberek évezredes tapasztalataihoz. Az értelmes nyelvtanulás ezért nem szabályokon,
hanem mintákon, kontextusokon, az adott kultúra ismeretén alapszik.
96. szeptember
Tovább
a következő cikkhez |Vissza a
tartalomjegyzékhez