Elek LászlóEgy
toronyépítô siráma A
bajok Bábelnél kezdôdtek. Öreg hiba volt azzal a toronnyal próbálkozni. Ha az
nincs, az elmúlt tizenöt évben nem töltök számtalan órát nyelvtanulással, nem
kínlódom, nem szenvedek, nem gondolom, hogy én vagyok a világ hülyéje, aki képtelen
egy idegen nyelvet megtanulni. Mert – sajnos – ez a helyzet. Ha jönne a jó
tündér és felkínálná a három kívánságot, biztos, hogy egy (megalapozott) angol
nyelvvizsga lenne az elsô. Tündér híján persze magam is sokszor nekifutottam már
az angol megtanulásának, de egyelôre csekély eredménnyel. Elôször voltak a
tanfolyamok. Hetente egyszer, kétszer, háromszor. Egyre színesebb könyvek,
egyre „életszagúbb” párbeszédek, szituációk. Szótárfüzet, középen félbehajtva.
To go, went, gone. Magolás. A próbálkozások többnyire egy-másfél évig tartottak,
majd utána két év szünet következett. Újabb nekibuzdulás, fogadkozás, hogy most
tényleg nem hagyom abba, nem adom fel – de aztán mégis. Persze azért közben
sok minden ragad az emberre. A következô tanfolyam elején minden nagyszerű, hiszen
az elsô leckék anyagát tökéletesen értem, a szavakat ismerem. Úgy érzem, hogy
most majd sikerül. Fél év múltán szaporodni kezdenek az ismeretlen kifejezések,
igeidôk, szabályok és kivételek. Egyre kevésbé hiszem, hogy én ezt valaha is megtanulhatom… A
mai mérleg a következô: jól-rosszul ismerek vagy ezer szót. Ha van idôm, sokat
kibogarászom egy egyszerűbb írott szövegbôl. Ha valaki nagyon akarja, tud olyan
lassan és egyszerűen beszélni, hogy megértsem. Ha valaki nagyon türelmes, megvárhatja,
amíg valahogy elmondok néhány mondatot. Csakhogy: én mindig fordítok. Lefordítom
szavanként, amit hallok vagy amit mondani akarok. Elvileg tudom, hogy a nyelvtanulás
egy bizonyos fokán ez megszűnik, és az ember idegen nyelven kezd gondolkodni,
de errôl nekem csak irodalmi élményeim vannak. Magam, sajnos, sosem tapasztaltam.
Azért még nem adtam fel. A VillámAngollal vagy két évvel ezelôtt találkoztam
elôször. Végighallgattam a Dialóg sorozat húsz leckéjét, többnyire értettem is.
Aztán, amikor már nemcsak hallgatni kellett volna, hanem – stopperral a kézben
– hangosan olvasni, akkor valahogy kevés lett az idôm, sok a dolgom – ismét abbamaradt.
Egyre inkább azt hiszem, hogy egyszerűen csak lusta vagyok. Két hónappal ezelôtt
ismét nekikezdtem. Hallgatom a kazettákat (a szöveg nagyobbik részét értem is),
és fogadkozom, hogy most aztán tényleg nem hagyom abba. Hát, azzal a toronnyal
tényleg nem kellett volna annyira erôszakoskodni!
Tovább
a következő cikkhez |Vissza a
tartalomjegyzékhez |