Elek László

Egy toronyépítô siráma

A bajok Bábelnél kezdôdtek. Öreg hiba volt azzal a toronnyal próbálkozni. Ha az nincs, az elmúlt tizenöt évben nem töltök számtalan órát nyelvtanulással, nem kínlódom, nem szenvedek, nem gondolom, hogy én vagyok a világ hülyéje, aki képtelen egy idegen nyelvet megtanulni. Mert – sajnos – ez a helyzet.
Ha jönne a jó tündér és felkínálná a három kívánságot, biztos, hogy egy (megalapozott) angol nyelvvizsga lenne az elsô. Tündér híján persze magam is sokszor nekifutottam már az angol megtanulásának, de egyelôre csekély eredménnyel.
Elôször voltak a tanfolyamok.
Hetente egyszer, kétszer, háromszor. Egyre színesebb könyvek, egyre „életszagúbb” párbeszédek, szituációk. Szótárfüzet, középen félbehajtva. To go, went, gone. Magolás.
A próbálkozások többnyire egy-másfél évig tartottak, majd utána két év szünet következett. Újabb nekibuzdulás, fogadkozás, hogy most tényleg nem hagyom abba, nem adom fel – de aztán mégis.
Persze azért közben sok minden ragad az emberre. A következô tanfolyam elején minden nagyszerű, hiszen az elsô leckék anyagát tökéletesen értem, a szavakat ismerem. Úgy érzem, hogy most majd sikerül. Fél év múltán szaporodni kezdenek az ismeretlen kifejezések, igeidôk, szabályok és kivételek. Egyre kevésbé hiszem, hogy én ezt valaha is megtanulhatom…
A mai mérleg a következô:
jól-rosszul ismerek vagy ezer szót. Ha van idôm, sokat kibogarászom egy egyszerűbb írott szövegbôl. Ha valaki nagyon akarja, tud olyan lassan és egyszerűen beszélni, hogy megértsem. Ha valaki nagyon türelmes, megvárhatja, amíg valahogy elmondok néhány mondatot. Csakhogy: én mindig fordítok. Lefordítom szavanként, amit hallok vagy amit mondani akarok. Elvileg tudom, hogy a nyelvtanulás egy bizonyos fokán ez megszűnik, és az ember idegen nyelven kezd gondolkodni, de errôl nekem csak irodalmi élményeim vannak. Magam, sajnos, sosem tapasztaltam.
Azért még nem adtam fel.
A VillámAngollal vagy két évvel ezelôtt találkoztam elôször. Végighallgattam a Dialóg sorozat húsz leckéjét, többnyire értettem is. Aztán, amikor már nemcsak hallgatni kellett volna, hanem – stopperral a kézben – hangosan olvasni, akkor valahogy kevés lett az idôm, sok a dolgom – ismét abbamaradt. Egyre inkább azt hiszem, hogy egyszerűen csak lusta vagyok.
Két hónappal ezelôtt ismét nekikezdtem. Hallgatom a kazettákat (a szöveg nagyobbik részét értem is), és fogadkozom, hogy most aztán tényleg nem hagyom abba.
Hát, azzal a toronnyal tényleg nem kellett volna annyira erôszakoskodni!

Tovább a következő cikkhez |Vissza a tartalomjegyzékhez