Gósy Mária
Beszéd
– értés nélkül?
– értés beszéd nélkül?
Az idegen nyelvi beszélés
és „hallgatás” paradoxona
Sokszor elôfordult, hogy nyelvtanárokat megkérdeztem,
szerintük mit is jelent egy nyelvnek a tudása. A leggyakoribb válasz az volt,
hogy „ha valaki tud azon a nyelven beszélni”. Jóformán alig kaptam olyan választ,
amely azt is tartalmazta volna, hogy „ha megérti, amit azon a nyelven mondanak”.
Többé-kevésbé
még anyanyelvünkön is igaz, hogy többet értünk, mint amit és ahogy magunk el tudunk
mondani. Az idegen nyelvet már használatbavett személy mégis számtalanszor átéli
a „mondani még csak tudom valahogy, de nem értem, amit nekem mondanak” kellemetlen
élményét.
Noha a nyelvet tanuló is nemegyszer átesik ezen, ezt akkor természetesnek
veszi; s nem gondol arra, hogy nyelvtanulása „féloldalas”, mert a tanítás a beszédprodukciót
hangsúlyozza, de alig-alig törôdik a beszédészleléssel és a beszédmegértéssel.
Nem véletlen, hogy a vizsgázók többsége nagyon tart a nyelvvizsgák magnetofonos
részétôl.
Féloldalas nyelvtudás
A nyelvtudás ilyen féloldalassága
elôször talán akkor tűnik fel, amikor az idegen nyelven már meglehetôsen jól kommunikáló
személy anyanyelvűvel találkozik, pontosabban: anyanyelvűt hallgat. Ha sikerül
a partnerre „ráhangolódnia”, akkor a kezdeti nehézségek csökkennek és látszólag
meg is oldódnak, a beszélônek tehát az lesz a benyomása, hogy a beszédértés problémája
csak átmeneti volt.
A „coctail party probléma”
Ennélfogva
aztán gyötrelmesnek tűnik, ha újra átéli a „mi hangozhatott el?” kellemetlen érzését,
amikor például társaságban „kell megértenie” az idegen nyelvi beszédet. A gátlás
tovább fokozódik, ha egy adott személy által mondottakra kellene sikeresen összpontosítania,
miközben többen beszélgetnek a környezetében. Ez utóbbi beszédpercepciós készség
több, mint fél évszázada a „coctail party probléma” néven vonult be a tudományos
irodalomba.
Minden elôadó rémálma nemzetközi konferenciákon – melyek hivatalos
nyelve ma már legtöbbször az angol –, amikor az elôadás befejeztével felteszik
a kérdéseket. Az elsô ilyen elôadásom elôtt idôsebb kollégáim kitűnô tanácsokkal
láttak el arra vonatkozóan, hogy mi a teendô abban az esetben, ha az ember nem
érti meg a feltett kérdést, és ötven, hatvan további résztvevô is van a teremben.
Mind közül legjobban a következô tetszett:
„Köszönöm, ez egy nagyon jó kérdés,
azonban a rendelkezésre álló idô túl rövid a megválaszolásához, így javasolom,
hogy a szünetben beszéljük meg”. A dolog természetébôl adódik, hogy a négyszemközt
elhangzott kérdést már nem is olyan nehéz megérteni … Gyakran elôfordul, hogy
ha az elôadó például az anyanyelvi angol kérdést nem érti meg, és ismétlést kér,
a kérdezô ahelyett, hogy más szavakkal, más fogalmazásban mondaná el újra a kérdését,
szó szerint ugyanazt ismétli jónéhány decibellel hangosabban. Ez pedig nem segít
…
Egyéb gyötrelmek
Az idegen nyelv megértésének gyötrelmeit
még fokoz(hat)ja, ha közös étkezés résztvevôi vagyunk, s evés közben kényszerülünk
az idegen nyelvi beszéd értésére. Érdemes megfigyelni, hogy nemzetközi konferenciák
fogadásain az azonos anyanyelvűek tendenciaszerűen csoportokba verôdve esznek,
és az anyanyelvükön beszélgetnek.
Közismert a telefonálás nehézsége is idegen
nyelven; az Angliába vagy Amerikába kerülô magyar eleinte igyekszik elkerülni
azt a helyzetet (ha teheti), amelyben úgy kell a beszédet értenie, hogy nem látja
a beszélô arcát (száját, artikulációs mozdulatait stb.). A telefonvonal mintegy
feleakkora akusztikai tartományban közvetíti a beszédet, mint a normál beszédhelyzet,
s ez bizony az idegen nyelvi beszéd észleléséhez – a hangok, hangkapcsolatok,
hangsorok felismeréséhez – sokáig még nagyon kevés.
A sor folytatható a magnetofonnal,
a rádióval, a mozival vagy a televízióval is: a legtöbb kommunikációs helyzetben
már csaknem mindig sikeresen részt vevô személy szinte legutoljára válik képessé
például a filmvásznon, képernyôn elhangzottakat gondtalanul feldolgozni, megérteni,
értelmezni. S mindehhez még pszichés következmények is társulnak, melyektôl még
jobban elbizonytalanodunk. Kételkedni kezdünk a saját tudásunkban, állandóan kontrolláljuk
folyamatainkat, melyeknek automatikusan kellene végbemenniük; s bizony gyakran
visszalépünk egy korábbi nyelvelsajátítási szintre, amikor az anyanyelv még szükségszerű
közvetítô volt az idegen nyelvhez, illetôleg az idegen nyelvtôl.
Az ember
saját magán is tapasztalja, hogy milyen fantáziadúsak vagyunk a hárító mechanizmusok
és magyarázatok kitalálásában: nem értem, mert nem érthetô (túl gyors, ismeretlen
nyelvjárás, egyéni ejtésmód, ritka szavak stb.); avagy nem értem, mert fáradt
vagyok, mert nem érdekel, mert nem figyeltem igazán, mert közben elgondolkodtam,
mert éjjel rosszul aludtam stb. S mindezen-közben természetesen kétségbeesetten
próbáljuk észlelni és érteni az elhangzottakat. Egyúttal boldog irigységgel szemléljük
kiskorú, nemritkán elemi iskolás gyermekünket, aki állami nyelvvizsga nélkül is
tökéletesen követi a műsort, jókat mulat olyan közléseken, amelyek még nyomokban
sem jutottak el hozzánk …
A gyermekkor nyelve
A pszicholingvisztika
tudománya sokféleképpen vizsgálja a válaszlehetôségeket. Tudjuk, hogy a kisgyermek,
amikor az anyanyelvét tanulja, akkor egy ideig az ún. kettôs megfeleltetés szakaszában
van. Ezt azt jelenti, hogy számára a lábbeli éppúgy a felnôttektôl hallott „cipô”
szó, mint az általa ejtett „picó”.
A gyermek beszédészlelése a felnôttek ejtése
alapján fejlôdik tovább, s a beszédképzés fokozatos pontosítása révén viszonylag
gyorsan eljut a kisgyermek arra a szintre, amelyen már nincs és nem is lehet kettôs
megfeleltetés, mert az gátolná az anyanyelv további elsajátítását.
Az
idegen nyelv
Mi a helyzet ennek tükrében az idegen nyelvet tanulóval?
Folyamatosan – persze egy egészen más szervezôdésű – kettôs, sôt többszörös megfeleltetés
szakaszában van.
A kiindulás a nyelvtanár közel tökéletes(?) kiejtése, amelyet
természetesen a magyar anyanyelvi artikulációs bázison alapuló utánzás követ.
Tehát, amikor elôször fog anyanyelvű személyt hallani, akkor át kell konvertálnia
az elhangzott közlést a megszokott nyelvtanári, esetleg a saját ejtési kódjába,
majd a helyesírási alakba, amelynek révén kiépíti a csatlakozást a magyar megfelelôhöz.
Ez pedig így a normális kommunikációban természetesen nem működik – a tanítási
órákon is csupán csak egy meghatározott ideig.
Ezzel kapcsolatban egyetemi
hallgatókat kérdeztem meg, hogy mi jelenik meg „bennük”, amikor például azt mondom
„asztal”. Szinte kivétel nélkül a tárgyat nevezték meg. Arra a kérdésre azonban,
hogy mi jelenik meg a „tébl” elhangzásakor, kivétel nélkül azt válaszolták, hogy
a table betűk (volt, aki még arról is számot tudott adni, hogy nyomtatott vagy
írott betűket „látott”). Íme, a magas szinten működô nyelvi konverzió.
Az
akcentus megmarad?
S már el is jutottunk a saját kiejtés, a magyar artikulációs
bázison felépült angol, német, francia stb. ejtéshez, azaz az akcentushoz. Pszicholingvisztikai
adatok szerint mintegy 13 éves korig sajátítható el egy nyelv akcentusmentesen
– ez azonban nem jelenti azt, hogy a 13 éves kor elôtt elkezdett idegennyelv-tanulás
biztosan akcentusmentes beszédhez fog vezetni!
Az akcentusmentes idegen nyelvi
beszédnek számos feltétele van; önkényesen kettôt emelek ki: a kitűnô beszédészlelési
készséget és az empátiát (a beleérzô készséget).
E kettô szintje és működése
magyarázza azt, hogy például több évtizede külföldön élô – fiatal felnôttként
kikerült – emberek beszédén még erôsen érzôdik az anyanyelv hatása, vagyis akcentussal
beszélnek. Hangsúlyozandó azonban, hogy – bár akcentusos – beszédüket az anyanyelvi
környezet probléma nélkül megérti! Ugyanakkor az idegen nyelvi beszéd észlelése,
megértése nem jelent már számukra gondot. Ilyen beszélô/hallgatókkal gyakran találkoztam,
például Amerikában. Nézzük meg a másik oldalt: számos olyan ismerôsöm van, akiknek
az idegen nyelvi beszéde csaknem akcentusmentes, mégis adódnak kisebb-nagyobb
mértékű észlelési, megértési nehézségeik.
A megoldás
Ha elfogadjuk
azt, hogy a kettôs vagy többszörös megfeleltetés nem jó, sôt kifejezetten káros
– márpedig ez így van –, akkor miként magyarázhatóak az elôzôekben leírtak?
A
megoldás abban van, hogy a beszédfeldolgozás folyamata rendkívül bonyolult, s
egy bizonyos nyelvelsajátítási szint fölött már sokkal kisebb mértékben hat a
saját beszédprodukció az elhangzó beszéd értésére, mint korábban.
A beszédmegértés
csak részben az elhangzott közlés „hangzásának” felismerése; erre még számos folyamat
épül, amelyek meghatározzák a végeredményt. Ilyen például az egyéni szókincsben
(a mentális lexikonban) történô keresési stratégia és sebesség, az asszociációs
működések minôsége vagy éppen egyfajta kulcsszó-stratégia alkalmazása.
Ezek
teszik lehetôvé, hogy az akcentussal beszélônek mégse legyenek feldolgozási gondjai.
És ugyanezek a folyamatok felelôsek azért, hogy az eredeti idegen nyelvihez közeli
beszédet produkáló személyt észlelési, megértési stratégiái idônként zsákutcába
viszik.
Az azonban bizonyos, hogy az a beszélô, akinek a beszédét az anyanyelvűek
alig értik, ugyancsak alig-alig képes az idegen nyelv feldolgozására, megértésére.
Újra
és újra visszatérek bizonyos pszichés folyamatokhoz is, amelyek döntôek a beszédmegértés
működésében.
Ha görcsöt okoz a beszélônek a megértési nehézség, akkor és amiatt
egyre fogyatkozik az esélye, hogy túljusson rajta; a „görcsölés”, azaz a gátlás
éppenhogy: fokozódik. A megoldás pedig csak az lehet, hogy nagyon tudatosan, de
a megfelelô türelemmel kell gyakorolnunk az idegen nyelv megértését magát, bízva
benne, hogy ha anyanyelvi szintre nem is, de egy elfogadható, használható feldolgozási
szintre el tudunk jutni.
Egyik napról a másikra – gondtalanul
Aki
már átélte, tudja, milyen különleges az az élmény, hogy „kinyílt a füle”, vagyis
szinte egyik napról a másikra azt veszi észre, hogy nem jelent gondot az elhangzottak
megértése.
Hadd hívjam fel a figyelmet arra is, hogy észlelési, megértési
nehézségek anyanyelvünkön is adódnak, csak ezeket alig vesszük észre, esetleg
természetesnek tartjuk, illetve a megtörténtükkor nem gondoljuk azt, hogy nem
tudunk jól magyarul, nem restelkedünk miattuk …, tehát a másodlagos gátlás nem
alakul ki.
Egy lehetséges „módszer”
Befejezésül egy személyes
élmény: felnôttként jutottam ki elôször angol nyelvi környezetbe, Amerikába. Nagy
szerencsém volt, hogy egy kollégám azt tanácsolta, sokat nézzem majd kint a televíziót.
Csak a tengerentúlon értettem meg, miért. Elôször a tévéreklámok, majd a különbözô
tévéműsorok s a mindennapos „erôltetett” (szótár nélküli) olvasások segítségével
jutottam el oda, hogy három hét elteltével már fel mertem venni a telefont … Bevallom,
nagyon büszke voltam.
97. március
Tovább
a következő cikkhez |Vissza a
tartalomjegyzékhez