Makara György
A
titok nyitja: a nézôpontváltás
Vajon, mi a titka annak, hogy akár több
nyelv szövevényes szabályrendszerét már egy kisgyerek is látszólag minden probléma
nélkül, magából a nyelvhasználatból képes átvenni maga is anélkül, hogy azok szabályairól
a legkevesebb tudomása is lenne.
Vannak, akik a nyelvelsajátításra fordított
idô nagyságát hangsúlyozzák, mások az interaktivitást, a személyes késztetéseket
és a sikeres személyes próbálkozásokat, megint mások a hibák és azok korrekcióját
emelik ki. De ki tudná csokorba szedni a legkülönfélébb válaszokat?
Egyetértek
azzal, hogy a jelenség több okra is visszavezethetô, de én magam a nézôpontváltást
emelem mindenek fölé, szerintem az a titok igazi nyitja. A hely vagy a helyzet
megváltozása, az idô múlása és kivált a megszólaló, a megszólítottak, valamint
a kívülállók váltakozása ugyanis a közösen megtárgyalt „tényállást” nem változtatja
meg. Mindenkinek úgy kell „hajlítania” a szót, hogy a többiek is arra gondoljanak,
amire ô. Így akár a valóságos és a képzeletbeli tudattartalmak között is szabad
cikázni, csak ezt a beszédnek pontosan érzékeltetnie kell. A beszélgetôk ebben
a tekintetben is állandóan figyelik az elhangzó szöveget, sôt, hogy valakinek
a szava félreértésrôl árulkodik-e, vagy félreértésre teremt-e alkalmat.
Azt
mondhatnánk, hogy minden megszólaló magával cipeli a saját nézôpontját, „nyelve
hegyén” viseli saját egocentrikus koordináta-rendszerét, s egyik tengelyét az
éppen megszólított felé irányítja.
És bármirôl szóljon is valaki, azt a megszólítottnak
és a kívülállónak a saját nézôpontjából kell elképzelnie, megértenie. S amikor
a beszélgetésbe majd ôk is be kívánnak kapcsolódni, tudniuk kell ennek megfelelôen
átfogalmazni a hallottakat.
Az itt és ott, a most – imént – akkor – a múltkor,
amikor…, az én és te, enyém – tied stb. fogalmakban való értelemszerű váltás –
nem lexikális ismeret – hanem készség kell hogy legyen!
Mindenki
csak a maga nézôpontjából, a pillanatnyi helyéhez, idôpontjához mérve hivatkozhatik
bármire, hacsak nem jelzi, hogy magát éppen más helyzetbe vagy más helyébe képzelvén
beszél.
Ha a beszélôi nézôpontról, koordinátarendszerrôl szólunk, akkor az
ezekbôl való átváltást transzformációnak nevezhetjük. A nyelvi megfelelôjét, a
koordináta-transzformációs nyelvtant az ember a természetes beszéd folyamából
hámozza ki magának, a segítô környezet pedig a félreértésre okot adó hibás megnyilatkozásokat
korrigálja.
A magyar gyerek például nagyon hamar rájön, hogy a sapkád – sapkám,
inged – ingem, kezed – kezem hasonlatosságára a tied – tiem pár felelne meg, de
a környezettôl megtudja: itt bizony neki az „enyém” kifejezést kell a saját maga
nézôpontjából használnia. Vagyis így szólhatunk a gyerekhez, ha nem vagyunk a
tanításában kíméletesek:
„… a tiedre, a te sapkádra te azt mondod, hogy az
enyém, vagyis azt, hogy az „én sapkám”, én viszont azt mondom rá, hogy az „a tied”,
a „te sapkád”. Érted, ugye?
Te pedig az enyémet hívod „tied”-nek …
Ha
pedig odaajándékoznánk a te sapkádat Péternek, akkortól az már az „ô sapkája”
lenne, ugye ezt is érted? … ”
Hát persze, hogy bonyolult ez, de kikerülhetetlenül,
állandóan alkalmazzuk, minden megnyilatkozásunkban jelen van!
Az idegen nyelvi
gondolkozást hasonlóan kell elsajátítani. Nem mondat-szerkezeteket, hanem szerkezet-átváltásokat,
nem kifejezéseket, hanem azok transzformációit kell – minden róluk való gondolkozás
nélkül – megértenünk, s ez magával hozza elôbb-utóbb gondtalan használatukat is
… Ehhez kell elegendô nyelvi tapasztalat, hogy a mögöttes rendszer – saját magától
– magátólértetôdôvé váljék.
95. november
Tovább
a következő cikkhez |Vissza a
tartalomjegyzékhez