Makara György

A titok nyitja: a nézôpontváltás

Vajon, mi a titka annak, hogy akár több nyelv szövevényes szabályrendszerét már egy kisgyerek is látszólag minden probléma nélkül, magából a nyelvhasználatból képes átvenni maga is anélkül, hogy azok szabályairól a legkevesebb tudomása is lenne.
Vannak, akik a nyelvelsajátításra fordított idô nagyságát hangsúlyozzák, mások az interaktivitást, a személyes késztetéseket és a sikeres személyes próbálkozásokat, megint mások a hibák és azok korrekcióját emelik ki. De ki tudná csokorba szedni a legkülönfélébb válaszokat?
Egyetértek azzal, hogy a jelenség több okra is visszavezethetô, de én magam a nézôpontváltást emelem mindenek fölé, szerintem az a titok igazi nyitja. A hely vagy a helyzet megváltozása, az idô múlása és kivált a megszólaló, a megszólítottak, valamint a kívülállók váltakozása ugyanis a közösen megtárgyalt „tényállást” nem változtatja meg. Mindenkinek úgy kell „hajlítania” a szót, hogy a többiek is arra gondoljanak, amire ô. Így akár a valóságos és a képzeletbeli tudattartalmak között is szabad cikázni, csak ezt a beszédnek pontosan érzékeltetnie kell. A beszélgetôk ebben a tekintetben is állandóan figyelik az elhangzó szöveget, sôt, hogy valakinek a szava félreértésrôl árulkodik-e, vagy félreértésre teremt-e alkalmat.
Azt mondhatnánk, hogy minden megszólaló magával cipeli a saját nézôpontját, „nyelve hegyén” viseli saját egocentrikus koordináta-rendszerét, s egyik tengelyét az éppen megszólított felé irányítja.
És bármirôl szóljon is valaki, azt a megszólítottnak és a kívülállónak a saját nézôpontjából kell elképzelnie, megértenie. S amikor a beszélgetésbe majd ôk is be kívánnak kapcsolódni, tudniuk kell ennek megfelelôen átfogalmazni a hallottakat.
Az itt és ott, a most – imént – akkor – a múltkor, amikor…, az én és te, enyém – tied stb. fogalmakban való értelemszerű váltás – nem lexikális ismeret – hanem készség kell hogy legyen!
Mindenki csak a maga nézôpontjából, a pillanatnyi helyéhez, idôpontjához mérve hivatkozhatik bármire, hacsak nem jelzi, hogy magát éppen más helyzetbe vagy más helyébe képzelvén beszél.
Ha a beszélôi nézôpontról, koordinátarendszerrôl szólunk, akkor az ezekbôl való átváltást transzformációnak nevezhetjük. A nyelvi megfelelôjét, a koordináta-transzformációs nyelvtant az ember a természetes beszéd folyamából hámozza ki magának, a segítô környezet pedig a félreértésre okot adó hibás megnyilatkozásokat korrigálja.
A magyar gyerek például nagyon hamar rájön, hogy a sapkád – sapkám, inged – ingem, kezed – kezem hasonlatosságára a tied – tiem pár felelne meg, de a környezettôl megtudja: itt bizony neki az „enyém” kifejezést kell a saját maga nézôpontjából használnia. Vagyis így szólhatunk a gyerekhez, ha nem vagyunk a tanításában kíméletesek:
„… a tiedre, a te sapkádra te azt mondod, hogy az enyém, vagyis azt, hogy az „én sapkám”, én viszont azt mondom rá, hogy az „a tied”, a „te sapkád”. Érted, ugye?
Te pedig az enyémet hívod „tied”-nek …
Ha pedig odaajándékoznánk a te sapkádat Péternek, akkortól az már az „ô sapkája” lenne, ugye ezt is érted? … ”
Hát persze, hogy bonyolult ez, de kikerülhetetlenül, állandóan alkalmazzuk, minden megnyilatkozásunkban jelen van!
Az idegen nyelvi gondolkozást hasonlóan kell elsajátítani. Nem mondat-szerkezeteket, hanem szerkezet-átváltásokat, nem kifejezéseket, hanem azok transzformációit kell – minden róluk való gondolkozás nélkül – megértenünk, s ez magával hozza elôbb-utóbb gondtalan használatukat is … Ehhez kell elegendô nyelvi tapasztalat, hogy a mögöttes rendszer – saját magától – magátólértetôdôvé váljék.
95. november

Tovább a következő cikkhez |Vissza a tartalomjegyzékhez