Makara György
Ki
izzadjon…?
Nyelvtanulást – önkínzás nélkül!
„Az állatok nem egyszerű
reflexmasinák.
Már a hangya vagy a méh idegrendszere is tanulásra és kommunikációra
alkalmas, a patkányagy pedig „arra is képes, hogy a képzeletében lejátszódó eseményekbôl
vonjon le következtetéseket, és ezekbôl tanuljon. Nagyon sokáig azt gondoltuk,
hogy ilyen feladatra csak az emberi agy alkalmas.”
Csányi Vilmos: „Az állatok
tanulása a természetben”
Az élôlény szinte szüntelen kutatja a számára
fontos jelenségek elôjeleit. Ha gyanút fog, s netán meg is bizonyosodik róla,
hogy egy jel tényleg elôjel, attól kezdve késedelem nélkül igyekszik reagálni
rá. Valószínűleg így keletkezik a feltételes reflex, inkább az értelem, mint a
puszta ismétlôdés termékeként.
Az ember mégis értelmetlen ismételgetésekkel
kínozva önmagát magolva tanulta a nyelveket; nem pedig az agy természetes működésére,
a tanulságos minták megfigyelésére hagyatkozva. De – amint kiderült – új korszak
kezdôdhet most, hiszen emberhez méltóan is megy e tanulás.
Természetes körülmények
között, például idegenben, a gyerekek szinte tökéletesen, s a felnôttek is legalább
elfogadhatóan megtanulják az idegen nyelveket. Szemünk elôtt hát a jól működô
minta! Az élet által találomra szerkesztett, „kaotikus tananyag” – benne a szétszórt
felismerni valókkal – eredményes, sikeres.
Igazi talány: a hagyománytisztelô
nyelvoktatáshoz szerkesztett szöveggyűjteményekkel a tanítás gyakorlata ennél
ugyan miért nem eredményesebb, és egyáltalán, miért van az, hogy sokan minden
igyekezetük ellenére egyszerűen képtelenek vele a nyelvet akárcsak a használhatóság
elemi szintjéig is megtanulni?
Valami
itt nagyon nincs rendben …!
Lehet, hogy egyszerűen csak melléfogunk?
Alapvetôen?!
Tanítási és tanulási kultúránk hagyományainak alapjait vakhit
védi. Neveltetésünk folytán kritika nélkül elfogadandónak tartjuk azt, ami nemzedékrôl
nemzedékre száll. Vétkezzék hát bármekkorát is, eredménytelenségeinek okát magában
a tanításban, – történetesen a nyelvtanításban, a tradícióinkban, az alapokban
– keresni csak társaságban megengedett téma. De a többnyelvűség könnyű elérése
mégsem csak magánügy. Illik, nem illik? – akár provokatívan is, de – beszélni
kell róla! Mert a használható nyelvtudás – ha meg is kell fizetni az „árát” –
elérhetô kell, hogy legyen.
A „piac” ebben nem old meg semmit
A
nyelvtanítás elégtelen hatékonysága nemhogy krízist teremtene, de eme üzletágnak
még éltetôje is. A különféle nyelvoktatási módszerek s nyelviskolák fôleg az újrakezdôkbôl
és a konok fel-nem-adókból élnek, s egymással ádáz reklámküzdelemben állnak. Verseng
velük a távoktatás számos műfaja, válfaja. A kiadók újabb és újabb könyvekkel,
kazettákkal és programokkal árasztják el a piacot, s virágzik a nyelvtanfolyami
turizmus. Kínálatban nincs hát hiány – s keserű tapasztalatokban sem.
Aki
teheti, külföldre küldi hát a gyerekét …
S a túl rövid kint-tartózkodásnak
sovány az eredménye. Valaki 2 hónapra küldte ki csemetéit Németországba, s aztán
megkapta ôket Dr. Neves némettanár, hogy „vért izzadjon velük”. A gyerekek mindent
értenek ugyan, mondanak is – de hibásan. A szórendi szabályokat, a ragozást, az
idôegyeztetést, a vonzatokat nem nekik találták ki!
Szabályokra fittyet hányva
érteni, beszélni, vagy az iskolás szabályossággal jószerivel „semmire se menni”!?
Középút
ne lenne?
Hogyan lehet helyes
és egyúttal könnyed nyelvhasználatra
szert tenni?
A megoldás nyilvánvalónak, pofonegyszerűnek tűnik – és
az is: tanuljuk meg a beszélt szövegeket
1. jól érteni,
2. elismételni,
kimondani, de
3. tartózkodjunk minden idô elôtti, önálló szövegalkotástól!
Így nem lesznek saját, hibás megoldásaink, s így azok nem is rögzülhetnek!
És addig?
Reprodukálni elôször, s csak azután produkálni!
Tudjuk:
ez ugyan ellenkezik a legtöbb nyelvtanítási hagyománnyal, de nem a józan ésszel!
Egészen más az a kifejezési repertoár, amely a „túléléshez” kell, megint más az
a passzív szókincs és megértési nyelvtan, amely a jelentés kitalálásához szükséges.
A részletes szabályok „ismerete” a fogalmazáshoz kell. Ha kezdetben nem fogalmazunk,
akkor a fogalmazási nyelvtan is késôbbre halasztható.
Tehát a kulcs:
a „megértési nyelvtan”!
Ez az eligazodás és a különbségtevés képessége.
Az „egész” valamelyes ismerete már, de még a részletek pontos ismerete nélkül.
Sajnos nem egykönnyen mérhetô, nem igazán ellenôrizhetô … – fájlalhatják a pedagógusok!
Nem
úgy a nyelvtanulók! Hiszen a tapasztalatból, a nyelv használatából spontán módon
kiszűrôdô tudás ez, amely élvezetes, „heurisztikus” felismerésekbôl, megsejtésekbôl
táplálkozik, kíváncsiságot ébreszt a mögöttes összefüggések iránt. Utána jöhet
tehát az autodidakták egyéni tanulása és/vagy a tanári tréning.
Elméletváltás,
fordulat – ha úgy tetszik, forradalom kell!
Például abban, hogy ne a
szókincsbôl és a tudatosított, tanított nyelvtani szabályokból épüljön fel nyelvtudás,
hanem fordítva: – miként az az idegenben való nyelvelsajátításban történik – a
megértett nyelvbôl tárulkozzék fel elôbb a benne rejlô nyelvtan, hogy késôbb majd
meg ebbôl szülessék meg az aktív nyelvhasználat!
Abban is, hogy nem magát
az aktív szókincset kell szótanulással „magolással” és fogalmazás-gyakorlással
azonnal célba venni, hanem hagyni lehet, hogy a felhalmozódó passzív és az ún.
inventív szókincsbôl váljék ki az aktív szókincs, a maga természetes módján!
És
végül: a nyelvpedagógiának tekintettel kell lennie végre ama „tökéletlen többségre”
is, amely számára az elvont nyelvészeti fogalmak valójában érthetetlenek, üresek,
semmitmondóak. Nekik, akik a beszéd során a figyelmüket egyedül a jelentésen,
s nem pedig a formán tartják, nos, nekik a konkrét nyelvi példák rendszerébôl
lehessen – ne pedig a szakzsargonban róla szóló tanításokból és a dresszúrákból
kelljen – megismerni az idegen nyelvet.
Vagyis: nem lenne szabad az embert
oly módon tanítani nyelvre, mintha ô lenne az a bizonyos „reflexmasina”. Bár az
igazi képességeinket mozgósító tananyagot készíteni merôben új szempontok szerint
kell, és bizony nem könnyű, mégis inkább ebbe izzadjon bele valaki (igen: maga
a tananyag alkotója), mintsem majd használatába a tanár és a tanuló!
Nyelvtanulás
– a megértés villámfényében
Dr. Dálnoki-Fésűs András és a jelen sorok
írója irányítása mellett működô fejlesztô csapat egyszer csak arra ocsúdhatott,
hogy a tananyag, melyet csinált, már régen nem csak a relaxációs nyelvtanulás
eszköze, és – mit kerülgessük? – szemben áll már szinte mindennel, ami a hagyománytisztelô
nyelvpedagógia gyakorlata. Így megszületett a „nyelvtanulás a megértés villámfényében”
módszer-elnevezés.
Bemutatásakor, 1994 ôszén csendesen elmondtuk ugyan a magunkét,
de kiderült, hogy nyelvtanítás piaci zsivajában ez nem elég. Mára az eredmények
is feljogosítanak rá, hogy pregnánsan kimondjuk:
Ahhoz, hogy az agy a nyelvi
szabályok egymásra következô alkalmazásait kielemezhesse, s hogy rendszerét átláthassa,
a megértett minták felhalmozódására van szüksége! Kell legyen egy elérendô „küszöbszint”.
Az elégséges mennyiségű tapasztalat az, ami a természetes nyelvtanulásban, ha
teljességgel rendezetlenül is, de magától összejön, és éppen ez az, ami a hagyománytisztelô
nyelvoktatásból végzetesen hiányzik. A szabályismertetés és az idomító gyakoroltatás
hiába is próbálja pótolni.
A receptünk tehát: jól válogatott, mindenki számára
érthetôvé tett idegennyelvi minták megfigyelhetô és szokatlanul nagy bôsége. Ennyi
az egész – hogy vele az agy spontán elemzô képességét munkába állítsuk.
Azt,
hogy a tanuló elôismereteitôl függetlenül, minden magyarázat nélkül magától értse
az idegen szöveget – mint azt oly sok helyt elmondtuk már – nagyon egyszerűen
érjük el. Úgy, hogy a hangkazettán az idegen mondatok elôtt elhangzik fordításuk
is. (Ez nagy hatású és messzire vezetô újításunk – a fordulat nélkülözhetetlen
alapja.)
Fontos következménye, hogy az új szavakat egyáltalán nem szükséges
leckérôl-leckére az elsô találkozásra memorizálni: hiszen – megértésükben – késôbb
is kisegít a fordítás. A kezdô tananyag kis szókinccsel dolgozik, de a nyelvtani
szerkezetekben változatos. A szöveg meghallgatásával és kimondatásával, elismétlésével
vezeti be az idegen nyelvbe a tanulót, vagyis ha a hagyománytisztelô nyelvpedagógia
fôleg „megnyilatkoztató – fogalmaztató – beszéltetô”, – akkor a mienk: „hallgattató
– megértetô – kimondató”.
A használható nyelvtudás alapja: az idegen nyelv
belsô hallásképe. Ezt tankazetták hallgattatásával lehet kialakítani, és a szövegfelismerési
„kulcsingereket” tilos hibásan rögzíteni. A szöveget csak anyanyelvi beszélôkkel
szabad bemutatni, sôt, igen célszerű több beszélôvel, más-más hangsúlyozással
és többféle beszédtempóban is.
A kiejtés, az artikuláció motorikus begyakorlására
is szüksége van a nyelvtanulónak, nehogy nyelvhasználata gátjává majd az akadozó
nyelve váljék!
De hogyan is? Beszélnünk kell, miközben – hagyomány ide vagy
oda – fogalmaznunk még nem szabad! (A saját kiejtés ráadásul eltorzíthatja a helyes
belsô hallásképet …)
A kiejtést hibátlan szövegen kell tehát gyakorolni!
Ha jól még amúgy sem tudhatunk, nem kell még, nem is szabad önállóan
fogalmaznunk! Annak is eljön az ideje.
A közmondással ellentétben: a változatlan
ismétlés – a hozzászokásnak és az unalomnak – s nem a tudásnak az anyja. Csínján
kell bánni vele! Mi ezért ismételtetés közben a kazettán a beszélôt vagy a mondathangsúlyt
váltjuk, és a beszédtempót, a szövegterjedelmet növeljük. Nem mellékes: ettôl
van mire figyelni, s ez fenn is tartja a figyelmet.
Azután: ugyanazt a történetet
többféle megfogalmazásban – vagyis redundáns szövegek változataiban is – megmutatjuk.
Ez a szókincs spontán megjegyezését javítja, s a nyelvi, nyelvtani elemeket „transzformálva”
új kombinációkba helyezi.
Új kombinációk!
A mondatba
„mozdulatlanul belelapuló” nyelvi formák és nyelvhasználati titkok fölött átsiklik
figyelmünk! Magunktól felfigyelünk rájuk, amint megmutatkoznak, mozgásba jönnek.
Szövegvariációik, kombinációik árulkodnak a nyelv rendszerérôl és magátólértetôdô
szerkezetérôl. Ebbôl kell tehát elegendô mennyiségű tapasztalat, hogy agyunk átlássa,
megértse a nyelvtani transzformációkat, e lényegét tekintve oly egyszerű rendszert,
s maga is hozzálásson a saját a kombinációk alkotásához.
Az ilyen nyelvleckét
legelôször teljes figyelemmel hallgassuk meg! Hiszen akárcsak egy zajhoz, az idegen
nyelvhez is lehet figyelmetlenül hozzászokni, rá szinte érzéketlenné, „süketté”
válni.
Fiatal nyelvtanulóknál* bevált a „villám-tananyaggal” a tanulj „egyvágtában
egyvégtében” halmozó, „ismeret-kazlazó” módszer. Egyszeri meghallgatással, megállás
nélkül haladnak a nyelvtanulók a leckék során. E minden hagyománnyal ellentétes
gondolat – úgy tűnik – felfedezésnek bizonyult. Fontosabb és talán a nyelvtanuláson
is túlmutató felfedezés ez, semmint hogy magyarázatához több tény, tapasztalat
szerzése ne lenne kívánatos!
A tudás anyja: az érdekeltség és a kíváncsiság.
Vajon kell-e az ismétlés is a nyelvtanulásban, és ha igen, mihez?
Talán! És ha igen, akkor bizonyára a dinamikus sztereotípiáknak, az öntudatlan
cselekvésláncoknak kialakítása az, amihez kell. A rutinos alkalmazás, az aktív
nyelvhasználat anyja a begyakorlás és a mindennapos gyakorlás is, – ám korántsem
a tudatosság, vagy a szabályismeret.
Begyakorlás!
Ehhez
már megosztott figyelem is elég. Házimunkák, barkácsolás, közlekedés, kutyasétáltatás
stb. közben szóljanak tehát a már hallgatott nyelvleckék kazettái! „Háttértanulás”
ez, vagy ahogy Amerikában nevezik: „no time learning”. Jól felkészít a beszélôi
szerepre is.
S hogy nézeteink jók-e, s jó felé vezetnek-e? Szerencsére kipróbálhatja
már bárki, és dönthet róla maga a „jelenkor”, hiszen megvalósítottuk ôket.
95. november
Tovább
a következő cikkhez |Vissza a
tartalomjegyzékhez