Makara György
A
csúcs meghódításra vár
A mai ember életében az idegen nyelvek ismerete
egyre fontosabb szerepet játszik. Gyermekeink taníttatásában pedig szinte központi
helyen álló kérdés, hogy fiaink, lányaink egy-két nyelvet valóban megtanuljanak
– vagy legalább is eredményes nyelvvizsgát tegyenek belôlük. A családok az idôgazdálkodásban,
a költségvetésben még szűkös idôkben is kiszorítják maguknak a szükséges forrásokat,
és aki csak teheti, külföldre küldi gyermekét nyelveket tanulni – és ez nem csak
nálunk van így!
Az idegen nyelvi környezetben rövid idô alatt megszerzett
nyelvtudással viszonylag jól értik a nyelvet, könnyedén használják is; ám a tanulás
során a kommunikációban bevált, amúgy azonban hibás nyelvi elemek – kellemetlen
kavicsok a szandálban – rögzülnek bennük, és ily módon a nyelvhelyesség sokszor
szinte helyrehozhatatlanul sérül.
Ezzel ellentétes a hagyományos nyelvtanulás,
ahol a nyelvtani szabályokat kiragadott formájukban tanítják, és kondicionáló
tanítással rutinná teszik. Csakhogy sokak számára nagy feladat a nyelvészeti elvontság
és az elôbeszéd gyakorlati összekapcsolása. Akiknek ez mégis sikerül, azoknak
is nagy nehézségekkel kell szembesülniük, mert természetellenes, hogy beszéd közben
arra figyeljünk, miként beszélünk s nem arra, hogy mirôl és mit.
A nyelvi hibátlanságot
ha így eléri is, az önmagát beszéd közben félszemmel árgusként figyelô ember irigykedve
tekint az önfeledten, ám hibásan csacsogókra. Ezt látván ki is vitatná, hogy:
a nyelvek szabályainak absztrakt, általános ismerete – használatukhoz valójában
szükségtelen!
Ezt – hogy nyelvtanítás során a hibáktól mentes nyelvhasználatot
elsajátíttassuk, és közben tételes nyelvtani ismeretekkel tanulókat ne traktáljuk
–, olyan kihívásnak, olyan csúcsnak kell tekinteni, amelynek meghódítására eddig
nem igen tettek kísérletet. Pedig az életszerű nyelvelsajátítás eredményessége
napról-napra izgatóan tárja elénk: az ember alkalmas az ilyesfajta nyelvtanulásra.
A „nyelvtanulás a megértés villámfényében” módszerrel sikerült elérni, hogy
mindenfajta nyelvtani szabályismeret nélkül értsünk az idegen nyelven, ám azt,
hogy ugyanígy hibátlanul fogalmazzunk is, azt módszerünkkel – azt eddig – nem
sikerült megoldanunk.
A király – meztelen?
Igaz-e, hogy így,
sommásan sikertelen lenne az ember a nyelvek tanításában - tanulásában? Ellenpéldának
tízezrével ott vannak a nyelvtanárok, tolmácsok, szakemberek stb. Ôk látszólag
megbirkóztak – ki könnyen, ki nehezen – a feladattal. Csakhogy többnyire ôk sem
képesek saját intellektuális szintjükön használni a nyelvet. Egyedül a gyermekkortól
fogva bilingvisek – az eleve kétnyelvűek – képesek erre.
Az idegen nyelvek
megtanulásában talán éppen azok a nyelvtanulásról alkotott elképzelések okozhatják
a kudarcokat, amelyeket az alkalmazott nyelvpedagógiai tudományok a tanulásról
tudni vélnek.
A nyelvtanulási-nyelvelsajátítási folyamatok legszembetűnôbb
eltérései útbaigazítottak már sok vonatkozásban arról, vajon miként és fôleg mitôl
is tanuljuk meg természetes körülmények között a nyelvet használni, és mitôl nem
sikerül ez sokaknak önsanyargató nyelvtanulásuk során. (Azzal mégsem áltathatjuk
magunkat, hogy csak annak nem sikerül, aki lusta vagy tehetségtelen!) Új alapoknak,
új rátekintésnek – azaz egy hiányzó, új paradigmának – kereséséhez nincs más támpontunk,
csak a sejtés, az intuíció, a heurisztikus út. Nem „számos pontján”, de alapjaiban
szorul reformra a nyelvoktatás, sôt, e változás igazi revolúciót, az eddigiekhez
képest szinte minden téren merôben más megoldást kell hogy jelentsen.
A „csúcs”
az olyan nyelvtanítás lenne, melyben a nyelvhasználat szabályai mindenfajta elvont
és részletesen kifejtett szabályok tudatosítása nélkül, pusztán a nyelvhasználati
mintákból és azok korrekcióiból való tanulás folytán alakulnának ki, s amellyel
a helyes és könnyed csevegésig, a spontán, önfeledt, mégis hibátlan nyelvhasználatig
juthatnánk el, s nem zavarhatna önnön beszédünk folytonos, tudatos ellenôrzése,
amikor más nyelven szólunk.
Kié a kompetencia?
Persze, magas
beavatottságot igénylô, elvont szakkérdés a nyelvtanítás mikéntje – tarthatják
róla azok, akik a tanítói szolgáltatás oldalán állanak –, és ez látszólag így
is van. Csakhogy az érintettek: a nyelvet tanulni akarók igényeit még nagy anyagi-
és idôáldozatok árán is csak csekély mértékben s rejtett hibáktól terhesen, nehezen
működtethetôen, hiányosan elégíti ki ez a szolgáltatás.
A tudomány tekintélyén
nem ejtenek-e vajon csorbát az ilyetén nézetek? Lehetséges, hogy a humán tudományok
idevágó ismeretanyaga nem nyújt megfelelô eligazítást egy ilyen „egyszerű” szakkérdésben?
Bizony, lehetséges. Gondoljunk csak ebbe bele az alapok szintjén!
A tanulásról
alkotott elképzelések
Az élet lényegének megértésére irányuló törekvéseink
rendre kifulladnak az örökletesség és a tanulékonyság, a gondolkozás és a cselekvés,
az emlékezet és a felejtés lényegének megértésén. Ugyanígy az ember agyi működésének
a tanulás és viselkedés szempontjából legfontosabb részleteirôl, az ember tudatáról,
képzeletérôl, emlékezetérôl, beszédjérôl, gondolkozásáról, cselekvésérôl alkotott
elképzeléseinkbôl pont az ezek mibenlétét illetô alapvetô felismerések hiányoznak,
mégpedig teljességgel. Hisz van ugyan létükrôl tudomásunk, működésükrôl tapasztalatunk,
ám mibenlétük – rejtély!
A tanulásnak és az ismeretek alkalmazásának lényegérôl
a modern természettudományok még kevésbé tudnak bármit is mondani. S nem is valószínű,
hogy belátható idôn belül ebben változás lenne várható...* Annak ellenére sem,
hogy a részletekrôl szóló kutatások szakirodalma könyvtárnyi és nôttön nô.
Persze:
gyermeki énünk a felnôttek mindentudásáról beléoltott illúziójáról nehezen mond
le, a tudomány presztízse elôtt meghajló felnôtt az iméntiek feltevését átgondolás
nélkül, „kapásból” elutasítja.
De mit tegyünk? A lényegbeli ismeretek űrjét
homályos elképzelésekkel, analógiákkal, sejtésekkel töltjük, töltöttük ki. Cselekvéseinket
e kollektív elképzelések és jól beágyazódott elôítéletek irányítják. A gyakorlat
szempontjából a kérdés csak az, hogy milyen – jó, vagy rossz – irányban teszik
ezt; céljainkhoz közelítünk-e általuk, vagy éppenhogy rossz ösvényen járunk miattuk,
– és eredményét tekintve, úgy tűnik, a nyelvoktatás az utóbbin jár.
Merre tovább?
Már
a „nyelvtanulás a megértés villámfényében” módszer elôdje, a relaxációs nyelvtanulás
sem holmi iskolás, erôltetett, azonnali beszéltetésre – nem „dadogtatásra” – épült,
hanem: mások beszéd-viselkedésének fültanújaként a hallgató, ám mindent értô megfigyelésre.
A villám-tananyagokban a ráismeréses nyelvtanulási elemek lehetôvé teszik,
hogy ismeretlen szavakat tartalmazó, tetszôleges szövegeket bárki megértsen. Elôbb
„fürödj meg” így a nyelvben, és tapasztald azt meg, teljes közegét!
Ennek –
azaz a modelltanulás megfigyeléses szakaszának – nincsen ugyan semmi azonnal látható
és azonnal mérhetô hatása a viselkedésre, mégis olyan látens, azaz lappangó tudást
eredményez, amely beleolvad a gondolkozási folyamatba. Különösen erôssé és önmagától
fontossá válik az olyan emlékkép, amelyre vissza-visszatérô volta miatt felfigyelünk
és elôbb-utóbb szinte már a legapróbb részleteibôl ráismerünk. (Lásd: reklámozás-technika.)
Ám a ráismerésekbôl való tanulás elôfeltétele: az egész jelentésének legalább
egyszeri megsejtése, vagy ha lehet: pontos megértése.
Tanulás – „forró
nyom” mentén
Módszerünkben az idegen mondat jelentésének elsô, anyanyelvi
közléséhez azonnal csatlakozik az idegen mondat hangzásképe, és így olyan együttes
benyomást kelt, amelynek emléknyomai egy darabig – mondjuk: négy-öt percig – mint
„forró nyom” szinte bizonyosan megmaradnak.
A következô és az utána következô
új és új mondat hasonló élményének „forró nyoma” rátelepszik a megelôzôre … Négy-nyolc
mondat forró nyomának halmazában azonban az „alul lévô” elsôk hűlnek ugyan, de
még „nem hűltek ki”. Eléggé elevenek ahhoz, hogy ha az eredetit – vagy egy hozzá
hasonlót – újra megmutatunk, még ráismerjünk! Mégpedig – és ez a fontos mozzanat!
– úgy, hogy még pontosan tudjuk is róluk, hogy e mondatok mit jelentenek.
Gondolkozás
az idegen nyelven
Az idegen nyelvű beszédhez a jelentés így mondatonként,
most már minden fordítástól mentesen kapcsolódik. Bekövetkezik a nagy pillanat:
a beszédet magán a másik nyelven értjük. Nincs is idô, hogy magunkban lefordítsuk,
mert máris a következô és az arra következô mondat közvetlen megértésének élménye
– egy örömteli, különös élmény – következik. És mire felocsúdhatnánk, az eredeti
forrónyom-halmaz egy „egyszeresen megerôsített forrónyom-halmazzá” válik.
Mielôtt
azonban „túlcsordulna” elménk, két-három szövegrészlet forrónyom-halmazait összefüggôen
másodszori újrahallgatással, ráismertetéssel újra megerôsítjük. Hatásos, ha a
szöveget még más elôadásban, immár nehezebben követhetô beszédtempóban mutatjuk
be a további megerôsítések során.
Szokatlan élmény, hogy a tanuló maga nem
is érzi, nincs tudatában annak, hogy abból, amit hallott, elméje bármit is megjegyzett
volna.
Ugyan ki is tudná hiánytalanul felsorolni, milyen sok és fontos dolog
lehet, ami a nyelvlecke hallgatásából – az agynak pedig oly fontos foglalatosságokat
adva – látszólag magától rögzül? Akik ilyent tapasztaltak már, arról számolnak
be, hogy a legváratlanabb helyzetekben, idôpontokban a lecke komplett mondatai
vagy kifejezései egyszerre csak, látszólag minden ok nélkül, eszükbe jutnak.
Az
alap: a beszédmegértés kialakítása
Bizony: ez a közérthetô, egyszerű
kijelentô mondat minden itteni között a legeretnekebb, legpogányabb az ortodoxok
szemében … A mondat és mondatszerkezet hallás (és írás) utáni felismerése nagyon
fontos bázist teremt meg, azt a belsô hallásképi alapot, amelyhez viszonyítva
értjük meg a különféle kiejtésű beszédet, amelyre épülve megtanulhatjuk a már
hallott szöveget reprodukálni, majd késôbb saját beszédünkben, fogalmazásunkban
produkálni is. (Ha hibás belsô hallásképet rögzítünk, eltorzult lesz ez a kiindulási
alap is.)
A jól szerkesztett nyelvlecke szövege és elôadása a tanulságos nyelvi
élményeket sűrítményként, igen nagy koncentrációban is tartalmazhatja. Belé kell
hát sűrítsük azokat a nyelvi elemeket, amelyek a nyelvhasználat mikéntjét – a
nyelvtan szabályait – elvont magyarázatok helyett markáns minták pregnáns különbségeiben
mutatják meg. Elménk a kis különbségek és változások spontán észlelésére, felnagyítására
és tudatosodására igen kifinomult. A „csúcs” meghódításához ezt a természetes
képességünket kell ügyesen kihasználnunk. Ám addig is: nem elég az idegen nyelvi
beszéd megértése, rajta – helyesen – beszélnünk is kell!
A kombinált
megoldás
Bár a nyelvhasználati szabályok spontán érzékelésének és eltanulásának
néhány fortélyát eddig is felismertük és alkalmaztuk is a „villám-tananyagokban”,
ezek még csak a jó nyelvérzék kifejlesztésére, a nyelvtan megbízható megalapozására
elegendôek. Ma tehát marad a kombinált megoldás, azaz a jól megalapozott nyelvi
áttekintés és a majd erre ráépülô nyelvtani begyakorlás.
Iskolai tapasztalatok
igazolták ezt az elgondolást. Jól megalapozott beszédértésre és a belôle fakadó
csevegési készségre ráépülve vissza lehetett késôbb kanyarodni a hagyományos nyelvoktatási
technikákhoz is. Igen gyorsan és eredményesen tettek szert a tanulók a nyelvvizsga
követelményeknek megfelelô nyelvismeretre.
Ám a „csúcs” meghódításáról letenni
már nem lehet! A villám-módszerrel „jó felszerelés” birtokában vagyunk, és már
az „utolsó táborhelyünkön” állomásozunk. Innen látszanak már a jó ösvények, a
járható kaptatók, melyeken tovább kell haladnunk. Belátható idôn belül kiderül,
hogy a csúcs megadja-e magát.
‘97. március
Tovább
a következő cikkhez |Vissza a
tartalomjegyzékhez