Popper PéterBábel
végórái Bábel
óta megoldatlan probléma a nyelvtanulás. Nem igazán sikerültek azok a kísérletek,
amelyek meg akarták teremteni az emberiség közös nyelvét – eszperantó, volapük
stb. –, mert úgy látszik, reménytelen szembeszállni az Úr akaratával. Hát azóta
tanuljuk, tanulgatjuk egymás nyelvét. Mert az ember kommunikatív lény, és csak
ott érzi otthonosan és biztonságban magát, ahol ki tudja magát fejezni, és érti,
amit mondanak neki. Persze a kifejezés és a megértés teljességérôl van szó, arról,
hogy: azt mond, amit akar, és nem azt amit tud, és megérti az utalásokat is és
mindazt, ami a „sorok között” van elrejtve. Titokban reménytelen vállalkozásnak
tartjuk ezt a törekvést. Illetve úgy véljük, hogy erre csak akkor van lehetôség,
ha valaki sokáig él egy idegen nyelvterületen. Akkor bekövetkezhet, hogy a „mother
language” már nem azonos a „first language”-dzsel, a tanult nyelv válik az „elsô
nyelvvé”, lekörözve az elfelejtôdô anyanyelv kifejezôerejét. A Relaxa név mögé
rejtôzô Makara György mérnök-kandidátus és csapata megpróbált forradalmat csinálni
a nyelvtanulásban. A tudomány történetében nem ritka jelenség, hogy a kívülálló
tudja átlépni a szakemberség korlátait. (Nem vallom Murphy nézetét, aki szerint:
„A szakember egyre többet tud, egyre kevesebb dologról, s végül mindent tud a
semmirôl” – ó nem, isten ôrizz!) De az elfogulatlanul és szabadon gondolkodó outsidernek
mégis vannak elônyei. Ôt nem kötik gúzsba a szakma megmerevedett hagyományai és
axiómává nemesedett feltételezései. Úgy tud rábámulni valamire – pl. az emberi
kommunikációra – gyermeki csodálkozással, mintha elôször értesülne errôl a dologról,
elôször hallana beszédet, elôször találkozna fogalmakkal, ragozással, nyelvtani
alakzatokkal. És utat tör valami új felé. Miért éppen most? – szoktuk kérdezni,
valami nagy változást elôidézô felismerés hallatán. Jogos kérdés. Mert legtöbbször
távolról sem véletlen a felfedezések „idôzítettsége”. Ma a kommunikáció forradalmi
változásának korát éljük. Elôször: a politikai-gazdasági változások. A világ
pénzügyileg és szokásrendszerében lassan nemzetközivé lesz. Pekingben, Párizsban
és Johannesburgban ugyanannyiért esszük ugyanazt a hamburgert és hotdogot, mint
New York-ban, Budapesten vagy Tiranában. Ugyanolyan márkájú autók száguldanak
az utakon, ugyanolyan farmerek feszülnek a fenekeken, ugyanaz a zene üvölt a koncerteken.
Közelebb kerültünk egymáshoz, érteni akarjuk egymást. Vagyis: lebomlanak a kultúrák
közötti elôítéletek. Másodszor: a közlekedés. Órák alatt tesszük meg azt a
távolságot, melynek legyôzéséért Kolumbusz hónapokig hajózott, és amirôl regények
születtek: Úristen, Strogoff Mihály Irkutszkig jutott, Jelky András pedig elmerészkedett
a kelet-indiai szigetekre! Amerikába repülni már nem kaland, hanem néhány újság
kiolvasására alkalmas pihenôidô. Harmadszor: az informatika. A rádió, a TV,
a fax, az E-mail, az Internet … Ausztrália beköszön a szobába, Kelet-Afrika
velünk vacsorázik, ágyban fekve böngészhetjük a Lomonoszov Egyetem könyvtárának
katalógusát. Jobb világ ez? Ki tudja? De mindenesetre kategorikus imperatívusszal
kényszeríti ránk, hogy értsük egymást, még ha nem értünk is egyet. A kommunikáció:
pénz, hatalom, fejlôdés, életben maradás. Lemaradás a kommunikációban: szegénység,
magány, pusztulás. A társadalmi feltételek tehát sürgetôen vártak valamiféle
kommunikációs megújulást, a kölcsönös megértés gyorsabb, mélyebb, hatékonyabb
módszerének megszületését. Hozzátenném a magamét: az emberi lélek e változásokkal
változik. Három dologra figyeltem fel. Elôször rendkívül bosszantott,
hogy nem is túl okos kisgyerekek, pillanatok alatt megcsinálják a Rubik-kockát,
amivel én órákon át hiába kínlódom. Azután a számítógépek. Ami számomra „melyik
gombot nyomjam meg?”-probléma, az számukra magától értetôdô tájékozottság. Komputer-tanácsadóm
jelenleg 12 éves, ôt hívom fel, ha elakadok a szövegszerkesztôvel. S végül
a nyelvtanulás. A mai gyerekek sokkal könnyebben és természetesebben tanulnak
nyelveket, mint az én generációm. Megpróbáltam ezt a három tapasztalatot közös
nevezôre hozni. Azt feltételezem, hogy a mai gyerekekben korán kifejlôdik valami,
amit jobb híján sturktúra-látásnak neveztem el. Ôk nem logikailag oldják meg a
Rubik-kockát, hanem belsô látással látják annak belsô szerkezetét. A komputer
könyvtárai között – ami számomra magolási kérdés – ôk úgy közlekednek, mint egy
parkban sétáló ember, aki számára evidens, hogy merre vezetnek az utak. És ugyanígy
látják a nyelv belsô szerkezetét is. Minderrôl sokféle pszichológiai elemzést
lehetne készíteni. Ám a lényegen ez nem változtat. A nyelvtanulás, pontosabban:
a kommunikáció-tanulás forradalmi megváltozásának megértek a feltételei. Ez kellett
ahhoz, hogy villámcsapásként megérkezzék valami új. Remélhetôleg nemcsak felégeti
az elavultat, hanem tüzének fénye megvilágítja annak az embernek az útját, aki
az egész világban otthonosan mozog, és biztonságban érzi magát.
‘97. márciu Tovább
a következő cikkhez |Vissza a
tartalomjegyzékhez |