Popper Péter

Bábel végórái

Bábel óta megoldatlan probléma a nyelvtanulás. Nem igazán sikerültek azok a kísérletek, amelyek meg akarták teremteni az emberiség közös nyelvét – eszperantó, volapük stb. –, mert úgy látszik, reménytelen szembeszállni az Úr akaratával. Hát azóta tanuljuk, tanulgatjuk egymás nyelvét. Mert az ember kommunikatív lény, és csak ott érzi otthonosan és biztonságban magát, ahol ki tudja magát fejezni, és érti, amit mondanak neki. Persze a kifejezés és a megértés teljességérôl van szó, arról, hogy: azt mond, amit akar, és nem azt amit tud, és megérti az utalásokat is és mindazt, ami a „sorok között” van elrejtve.
Titokban reménytelen vállalkozásnak tartjuk ezt a törekvést. Illetve úgy véljük, hogy erre csak akkor van lehetôség, ha valaki sokáig él egy idegen nyelvterületen. Akkor bekövetkezhet, hogy a „mother language” már nem azonos a „first language”-dzsel, a tanult nyelv válik az „elsô nyelvvé”, lekörözve az elfelejtôdô anyanyelv kifejezôerejét.
A Relaxa név mögé rejtôzô Makara György mérnök-kandidátus és csapata megpróbált forradalmat csinálni a nyelvtanulásban. A tudomány történetében nem ritka jelenség, hogy a kívülálló tudja átlépni a szakemberség korlátait. (Nem vallom Murphy nézetét, aki szerint: „A szakember egyre többet tud, egyre kevesebb dologról, s végül mindent tud a semmirôl” – ó nem, isten ôrizz!) De az elfogulatlanul és szabadon gondolkodó outsidernek mégis vannak elônyei. Ôt nem kötik gúzsba a szakma megmerevedett hagyományai és axiómává nemesedett feltételezései. Úgy tud rábámulni valamire – pl. az emberi kommunikációra – gyermeki csodálkozással, mintha elôször értesülne errôl a dologról, elôször hallana beszédet, elôször találkozna fogalmakkal, ragozással, nyelvtani alakzatokkal. És utat tör valami új felé.
Miért éppen most? – szoktuk kérdezni, valami nagy változást elôidézô felismerés hallatán. Jogos kérdés. Mert legtöbbször távolról sem véletlen a felfedezések „idôzítettsége”. Ma a kommunikáció forradalmi változásának korát éljük.
Elôször: a politikai-gazdasági változások. A világ pénzügyileg és szokásrendszerében lassan nemzetközivé lesz. Pekingben, Párizsban és Johannesburgban ugyanannyiért esszük ugyanazt a hamburgert és hotdogot, mint New York-ban, Budapesten vagy Tiranában. Ugyanolyan márkájú autók száguldanak az utakon, ugyanolyan farmerek feszülnek a fenekeken, ugyanaz a zene üvölt a koncerteken. Közelebb kerültünk egymáshoz, érteni akarjuk egymást. Vagyis: lebomlanak a kultúrák közötti elôítéletek.
Másodszor: a közlekedés. Órák alatt tesszük meg azt a távolságot, melynek legyôzéséért Kolumbusz hónapokig hajózott, és amirôl regények születtek: Úristen, Strogoff Mihály Irkutszkig jutott, Jelky András pedig elmerészkedett a kelet-indiai szigetekre! Amerikába repülni már nem kaland, hanem néhány újság kiolvasására alkalmas pihenôidô.
Harmadszor: az informatika. A rádió, a TV, a fax, az
E-mail, az Internet … Ausztrália beköszön a szobába, Kelet-Afrika velünk vacsorázik, ágyban fekve böngészhetjük a Lomonoszov Egyetem könyvtárának katalógusát.
Jobb világ ez? Ki tudja? De mindenesetre kategorikus imperatívusszal kényszeríti ránk, hogy értsük egymást, még ha nem értünk is egyet. A kommunikáció: pénz, hatalom, fejlôdés, életben maradás. Lemaradás a kommunikációban: szegénység, magány, pusztulás.
A társadalmi feltételek tehát sürgetôen vártak valamiféle kommunikációs megújulást, a kölcsönös megértés gyorsabb, mélyebb, hatékonyabb módszerének megszületését.
Hozzátenném a magamét: az emberi lélek e változásokkal változik.
Három dologra figyeltem fel.
Elôször rendkívül bosszantott, hogy nem is túl okos kisgyerekek, pillanatok alatt megcsinálják a Rubik-kockát, amivel én órákon át hiába kínlódom.
Azután a számítógépek. Ami számomra „melyik gombot nyomjam meg?”-probléma, az számukra magától értetôdô tájékozottság. Komputer-tanácsadóm jelenleg 12 éves, ôt hívom fel, ha elakadok a szövegszerkesztôvel.
S végül a nyelvtanulás. A mai gyerekek sokkal könnyebben és természetesebben tanulnak nyelveket, mint az én generációm. Megpróbáltam ezt a három tapasztalatot közös nevezôre hozni.
Azt feltételezem, hogy a mai gyerekekben korán kifejlôdik valami, amit jobb híján sturktúra-látásnak neveztem el. Ôk nem logikailag oldják meg a Rubik-kockát, hanem belsô látással látják annak belsô szerkezetét. A komputer könyvtárai között – ami számomra magolási kérdés – ôk úgy közlekednek, mint egy parkban sétáló ember, aki számára evidens, hogy merre vezetnek az utak. És ugyanígy látják a nyelv belsô szerkezetét is.
Minderrôl sokféle pszichológiai elemzést lehetne készíteni. Ám a lényegen ez nem változtat. A nyelvtanulás, pontosabban: a kommunikáció-tanulás forradalmi megváltozásának megértek a feltételei. Ez kellett ahhoz, hogy villámcsapásként megérkezzék valami új. Remélhetôleg nemcsak felégeti az elavultat, hanem tüzének fénye megvilágítja annak az embernek az útját, aki az egész világban otthonosan mozog, és biztonságban érzi magát.

‘97. márciu

Tovább a következő cikkhez |Vissza a tartalomjegyzékhez