Vajda Katalin

Némaságom története

Most, hogy végre hozzájutottam egy sorozat VillámAngol nyelvleckéhez, régi adósságomat törlesztve elkezdtem angolul tanulni. Rövid idôn belül ugyanazt a káoszt éreztem a fejemben, mint amit valaha, nagyon régen, amikor szüleim jóvoltából egyszerre két idegen nyelvet kellett megtanulnom. Akkoriban apám Bukarestben teljesített külszolgálatot, és anyám egy merész ötlettôl vezérelve, képességeimet magasan túlértékelve beadott a bukaresti németnyelvű iskolába. Hadd tanuljon a gyerek!

Az oktatás annak rendje s módja szerint német nyelven folyt, viszont a szünetben osztálytársaim – románok lévén – egymás közt természetesen románul beszéltek. Én ezzel szemben egyik nyelven sem, egy kukkot sem. Az elsô hetekben még azt sem tudtam megkülönböztetni, hogy épp románul vagy németül folyik a diskurzus. Így aztán, bátran állíthatom, nyelvtanulásom egyfajta bábeli zűrzavarral kezdôdött.

Mindössze 13 éves voltam akkoriban, de ez még nem lett volna baj. a baj csak az volt, hogy a többiek is pont ennyi idôsek voltak, és mint tudjuk, a gyermekek nem ebben a korban a leggyengédebbek. Sôt! Mi tagadás, kegyetlenek! – ezt saját bôrömön tapasztaltam. Minden megszólalásom hangos röhögést váltott ki belôlük. Imádták, ha én feleltem, mert olyan jól szórakoztak, mintha legalábbis egy kabaréban lennének.

Vazsda, kiáltotta el magát a tanár – (mert) Romániában az írott „j”-t „zs”-nek mondják –, és én halálfélelemmel küzdve, remegô lábbal és még sokkal remegôbb hanggal elkezdtem dadogni, hebegni, makogni az osztály hangos röhögésétôl kísérve. Na jó, de hát nem könnyű megérteni – hogy csak egy példát mondjak – mondjuk, fizikából a gyorsulást, még magyarul sem … Úgyhogy képzelhetik, mennyi marhaságot hordhattam össze. Nem is került hosszú idôbe, hogy kialakuljon rólam az a megalapozott vélemény, miszerint nemhogy buta, de egyenesen hülye vagyok. Gyengeelméjű.

Így hát rövid idô után feladtam a kísérletet, hogy beilleszkedjem; ehelyett úgy döntöttem, nem szólalok meg többet.
Némaságom kerek egy évig tartott. Depresszív magányomba vonulva csöndes szemlélôje lettem tinédzserkorom hajnalának. A feleltetések megszűntek, a tanárok kénytelenek voltak írásban levizsgáztatni. A vélemény rólam persze nem változott, de legalább a röhögések abbamaradtak, ami érzékeny lelkemnek igencsak jót tett.

Az év végén aztán csoda történt.

Magam sem értettem, hogyan, de egy nap megszólaltam, hibátlanul, mindkét nyelven. Mintha egy varázsütésre történt volna, egyszerre csak tökéletes biztonsággal mozogtam mind a román, mind a német nyelv rejtelmeiben, soha, egyetlen pillanatra sem keverve össze a kettôt. Mintha az agyam két külön polcra helyezte volna ôket, s ôk mégis ugyanazon a helyen voltak, ahol a magyar. Soha életemben nem memorizáltam szavakat, nem tanultam nyelvtani szabályokat, mégis anyanyelvi biztonsággal közlekedtem a der–die–das dzsungelében, a befejezett múlt és a folyamatos jelen kívülrôl érthetetlen, de belülrôl izgalmas világában, csakúgy, mint a Vocativus és Ablativus oly nehezen bemagolható birodalmában.

Az agyam, tôlem teljesen függetlenül, mintegy önműködôen, sajátságos viszonyt alakított ki az igeidôkkel, a ragokkal, a névmásokkal, a tárgyesettel, a birtokos esettel; ha szabad így mondanom: birtokviszonyba került velük. Így hát 14 éves koromra háromnyelvűvé váltam.

Miért mondom el mindezt?

Mert néhány hete, amióta az angol nyelvű kazettákat hallgatom, újra elindult bennem a bábeli zűrzavar. Épp azon a ponton voltam, hogy feladom, amikor eszembe jutott gyerekkorom szomorúan röhejes nyelvtanulási kabaréja. És ettôl megnyugodtam. Csak hallgatom a gyönyörű angolsággal beszélô ladyket és gentlemaneket, és várok. Újra hülyének érzem magam, de már tudom, hogy ez jó. Érzem, el fog jönni az idô, amikor egyszerre csak, mintegy varázsütésre: megszólalok. És még ki sem röhög senki!
‘96. szeptember

Tovább a következő cikkhez |Vissza a tartalomjegyzékhez