Vajda KatalinNémaságom
történeteMost, hogy végre hozzájutottam egy sorozat VillámAngol nyelvleckéhez,
régi adósságomat törlesztve elkezdtem angolul tanulni. Rövid idôn belül ugyanazt
a káoszt éreztem a fejemben, mint amit valaha, nagyon régen, amikor szüleim jóvoltából
egyszerre két idegen nyelvet kellett megtanulnom. Akkoriban apám Bukarestben teljesített
külszolgálatot, és anyám egy merész ötlettôl vezérelve, képességeimet magasan
túlértékelve beadott a bukaresti németnyelvű iskolába. Hadd tanuljon a gyerek!
Az oktatás annak rendje s módja szerint német nyelven folyt, viszont a
szünetben osztálytársaim – románok lévén – egymás közt természetesen románul beszéltek.
Én ezzel szemben egyik nyelven sem, egy kukkot sem. Az elsô hetekben még azt sem
tudtam megkülönböztetni, hogy épp románul vagy németül folyik a diskurzus. Így
aztán, bátran állíthatom, nyelvtanulásom egyfajta bábeli zűrzavarral kezdôdött.
Mindössze 13 éves voltam akkoriban, de ez még nem lett volna baj. a baj
csak az volt, hogy a többiek is pont ennyi idôsek voltak, és mint tudjuk, a gyermekek
nem ebben a korban a leggyengédebbek. Sôt! Mi tagadás, kegyetlenek! – ezt saját
bôrömön tapasztaltam. Minden megszólalásom hangos röhögést váltott ki belôlük.
Imádták, ha én feleltem, mert olyan jól szórakoztak, mintha legalábbis egy kabaréban
lennének. Vazsda, kiáltotta el magát a tanár – (mert) Romániában az írott
„j”-t „zs”-nek mondják –, és én halálfélelemmel küzdve, remegô lábbal és még sokkal
remegôbb hanggal elkezdtem dadogni, hebegni, makogni az osztály hangos röhögésétôl
kísérve. Na jó, de hát nem könnyű megérteni – hogy csak egy példát mondjak – mondjuk,
fizikából a gyorsulást, még magyarul sem … Úgyhogy képzelhetik, mennyi marhaságot
hordhattam össze. Nem is került hosszú idôbe, hogy kialakuljon rólam az a megalapozott
vélemény, miszerint nemhogy buta, de egyenesen hülye vagyok. Gyengeelméjű. Így
hát rövid idô után feladtam a kísérletet, hogy beilleszkedjem; ehelyett úgy döntöttem,
nem szólalok meg többet.
Némaságom
kerek egy évig tartott. Depresszív magányomba vonulva csöndes szemlélôje lettem
tinédzserkorom hajnalának. A feleltetések megszűntek, a tanárok kénytelenek voltak
írásban levizsgáztatni. A vélemény rólam persze nem változott, de legalább a röhögések
abbamaradtak, ami érzékeny lelkemnek igencsak jót tett. Az év végén aztán
csoda történt. Magam sem értettem, hogyan, de egy nap megszólaltam, hibátlanul,
mindkét nyelven. Mintha egy varázsütésre történt volna, egyszerre csak tökéletes
biztonsággal mozogtam mind a román, mind a német nyelv rejtelmeiben, soha, egyetlen
pillanatra sem keverve össze a kettôt. Mintha az agyam két külön polcra helyezte
volna ôket, s ôk mégis ugyanazon a helyen voltak, ahol a magyar. Soha életemben
nem memorizáltam szavakat, nem tanultam nyelvtani szabályokat, mégis anyanyelvi
biztonsággal közlekedtem a der–die–das dzsungelében, a befejezett múlt és a folyamatos
jelen kívülrôl érthetetlen, de belülrôl izgalmas világában, csakúgy, mint a Vocativus
és Ablativus oly nehezen bemagolható birodalmában. Az agyam, tôlem teljesen
függetlenül, mintegy önműködôen, sajátságos viszonyt alakított ki az igeidôkkel,
a ragokkal, a névmásokkal, a tárgyesettel, a birtokos esettel; ha szabad így mondanom:
birtokviszonyba került velük. Így hát 14 éves koromra háromnyelvűvé váltam. Miért
mondom el mindezt? Mert néhány hete, amióta az angol nyelvű kazettákat
hallgatom, újra elindult bennem a bábeli zűrzavar. Épp azon a ponton voltam, hogy
feladom, amikor eszembe jutott gyerekkorom szomorúan röhejes nyelvtanulási kabaréja.
És ettôl megnyugodtam. Csak hallgatom a gyönyörű angolsággal beszélô ladyket és
gentlemaneket, és várok. Újra hülyének érzem magam, de már tudom, hogy ez jó.
Érzem, el fog jönni az idô, amikor egyszerre csak, mintegy varázsütésre: megszólalok.
És még ki sem röhög senki! ‘96. szeptember Tovább
a következő cikkhez |Vissza a
tartalomjegyzékhez |